13.rész(Naoki szemszöge)

"A pillanat és az örökkévalóság, egyforma mikor szerelmes vagy"

Idegesen járkálok fel és alá a hotelszobámban, miközben azon gondolkodok hogyan lehetek ekkora szerencsétlen? Nem elég nekem, hogy a saját hülyeségemnek köszönhetően leromboltam mindent ami évekkel ezelőtt felépítettem, de most meg az is kiderül, hogy a nő akit szeretek már a legjobb barátom felesége, ráadásul nemsokára a második gyerekük is megszületik. Kérdem én: Lehetek még ennél is szerencsétlenebb? Egyre jobban nyomaszt a dolog, hogy Riko és Haruto fia nem fog előkerülni és Riko belebetegszik majd a dologba. Már épp ott tartottam, hogy felhívom őt, mikor megcsörrent a mobilom. Hálistennek Riko volt az, így azonnal felvettem.
- Riko, történt valami?
- Naoki, meg van a kisfiam! Épp a kórházban vagyok és várom mit mond az orvos!
- Rendben, mindjárt odamegyek!
- Ne, az nem lenne okos ötlet. Haruto is itt van és nem akarom, hogy így tudja meg a dolgot. Jobb lenne, ha most inkább nem jönnél ide!
- Nézd, ígérem a közeledbe se fogok menni, de szeretném legalább egyszer látni a fiadat. Megengednéd nekem? - tudom elég nagy hülyeség, de úgy érzem látnom kell őt, még ha csak egyszer is. Elvégre mégis Riko gyereke. Végül beleegyezett, hogy odamehessek, én pedig azonnal indultam is. Útközben azon törtem a fejem, vajon hogyan mehetnék a kis srác közelébe anélkül, hogy Haruto észrevenné. Szerintem ő még azt sem tudja, hogy visszatértem és talán jobb ha ez egy darabig még így is marad. Mikor megérkeztem, megérdeklődtem hol fekszik a kölyök és fel is mentem a harmadik emeletre. Riko ott pityergett az egyik széken ülve, Haruto pedig nem volt sehol.
- Naoki! - mikor meglátott odaszaladt hozzám, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
- Ugye nincs semmi baja?
- Egy árokban találtak rá. Valószínűleg gyerekrablók akarták elvinni. Az orvos azt mondta sürgősen vár kell neki, de Haruto nem adhat, nekem pedig nem ugyanaz a vércsoportom mint neki! Nagyon félek, mi lesz ha nem találnak megfelelő vért? - Riko valósággal üvöltött, én pedig nem tudtam hogyan nyugtathatnám meg őt. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amivel talán sikerülne megnyugtatnom.
- Riko, mi a fiad vércsoportja?
- 0 negatív. Nagyon ritka vércsoport!
- Mond meg az orvosnak, hogy van aki vért adjon a fiadnak! - mélyen a szemébe néztem, hogy tudatosítsam benne az információt. Riko szeme felcsillant és végre elmosolyodott.
- Te tényleg hajlandó lennél vért adni a fiamnak?
- Ha ezzel visszaadhatom őt neked, akkor igen! Riko, bár nem ismerem a fiadat, de azt akarom, hogy jól legyen és még nagyon sokáig veletek lehessen. Nem lenne fair ha nem segítenék neki, pedig megtehetem! - Riko szólt az orvosnak, aki bekísért abba a szobába, ahol a kisfiú feküdt. Ahogy láttam azt apró kis testet mozdulatlanul feküdni az ágyon összeszorult a gyomrom. Nem igazságos, hogy ez történt vele. Miután meggyőződtek róla, hogy egyezik a vércsoportunk, le is vették a véremet. Megkérdeztem az orvost, hogy ott maradhatok-e még egy kicsit Nagomi mellett. Elég furcsán néztek rám, de megoldottam annyival, hogy azt mondtam a család barátja vagyok, ami részben igaz is. Odasétáltam Nagomi ágyához és megsimogattam az arcát. Pont olyan volt, mint Haruto kiskorában. Mi ketten gyerekkorunk óta barátok voltunk, sőt meg merem kocáztatni, hogy ő volt az első igazi barátom. Ez a kisfiú pedig a kiköpött mása.
- A bácsi egy angyal? - Nagomi kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Nos, eddig még nem használták ezt a szót, de néha jó lenne ha az lennék! - elmosolyodtam és kicsit összeborzoltam a haját,
- Akkor kicsoda a bácsi ha nem egy angyal?
- Apukád és anyukád barátja vagyok. Szeretnéd ha idehívnám őket? - bólintott egyet, én pedig kisétáltam a szobából és szóltam Riko-nak, hogy a fia felébredt. Persze ezek után le se lehetett vakarni a mosolyt az arcáról. Látszott milyen boldog a fiával és ez engem is boldoggá tett. Teljesen megbabonázott a látvány, ahogy Riko és a kisfia boldogan nevetgélnek. Elképzeltem milyen lenne, ha Nagomi az én fiam lenne, nem pedig Haruto-é. Vajon akkor is így nézne ki, mint most, vagy inkább az én vonásaimat örökölné? Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem mikor valaki megkocogtatta a vállamat.
- Köszönöm, hogy megmentetted! - ijedten hátrafordultam és egyenesen Haruto arcával találtam szemben magam.
- Honnan tudod, hogy én voltam?
- Riko elmondta. Ezt is és mást is! Azt hiszem jobb lenne ha mi most beszélnénk, nem gondolod? - nem értem Riko miért mondta el a dolgot Haruto-nak, hiszen megbeszéltük, hogy nem alkalmas rá az idő. Vagy talán csak ő akarta elmondani neki a dolgot? - végül Haruto és én a kórház teraszára mentünk és sok év után először beszéltünk, mint férfi a férfival.
- Nézd, nem tudom Riko mennyit mondott el neked, de...
- Épp eleget ahhoz, hogy nagyjából sejtsem a helyzetet. Kérdeznék tőled valamit.
- Micsodát?
- Szereted Rikot? Annyira, hogy elviseld, hogy mindennap ott leszek a közelében, mint a gyerekei apja és a fiam soha nem fog téged apának hívni?
- Igen! Tisztában vagyok vele, hogy Nagomi a ti fiatok és nincs jogom ahhoz, hogy a ti dolgaitokba beleszóljak. De Riko-t szeretem és még ha neked ez nem is fog tetszeni, küzdeni fogok érte és boldoggá fogom őt tenni. Nem tudom mik a terveid, de nem mondok le róla még egyszer!
- Tudom, hogy nem tennéd meg. Épp ezért hagyom, hogy Riko döntsön. Ha ő is azt mondja ugyanennyire szeret téged, amennyire te őt akkor hajlandó vagyok félreállni. De a fiamról és a lányomról nem fogok lemondani, remélem ez világos volt!
- Hiszen megmondtam neked, hogy nem áll szándékomban elválasztani téged a gyerekeidtől. Én csak szeretném Rikot boldoggá tenni, mindössze erről van szó. Még ha nem is hiszed, már megváltoztam és nem fogom kétszer elkövetni ugyanazokat a hibákat. Csak adj egy lehetőséget, hogy ezt neked is bebizonyíthassam!
- Ne fáradj azzal! Láttam, hogy néztél a fiamra és viselkedtél vele annak ellenére, hogy nem is ismerted őt. A saját szememmel győződtem meg róla, hogy nem vagy rossz ember Naoki. De remélem nem kell újra csalódnom benned! - azzal otthagyott engem a gondolataimmal. Ez most vajon jót jelent, vagy sem? Mindenesetre nagyon meglepett Haruto reakciója. Azt hittem bemos nekem egyet, vagy valami. Lehet hogy ő legbelül érezte, hogy Riko-val már nem úgy működnek köztük a dolgok, mint régen? Vagy lehetséges lenne, hogy bár Riko Haruto felesége mégis egész idáig engem szeretett? Nem, a második opciót kizártnak tartom. Ha ez így lenne, nem lettek volna ennyi ideig együtt.
- Beszéltél Haruto-val? - zökkentett ki Riko a gondolataimból.
- Igen. Mégis miért mondtad el neki? Hiszen megbeszéltük, hogy ezt későbbre halasszuk, vagy nem?
- Tessék? Eszemben sem volt elmondani neki az igazat most, mikor a fiúnk kórházban van!
- De ha nem te mondtad el neki és nem is én, akkor mégis honnan tudhatta meg?
- Talán legközelebb halkabban beszéljétek meg a magánügyeteket, mondjuk úgy hogy esélyem se legyen meghallani! Ezek után elég könnyű volt összeraknom a dolgokat. - ezek szerint elég könnyen és béna módon buktunk le előtte. - Tisztában voltam vele, hogy visszajöttél, ahogy abban is hogy Riko ígyis úgyis megkeres téged.
- Akkor mégis miért nem akartad megakadályozni? - úgy tűnt Riko se nagyon érti a helyzetet.
- Mert tudtam, hogy ez be fog következni. Egyébként sem akartam, hogy sajnálatból vagy hálából legyél velem. Tudom hogy te csakis Naokit vagy képes szeretni, csak erre elég későn jöttem rá!
- Haruto te nagyon...
- Ki ne mond, hogy jó ember vagyok, különben nem fogok lemondani rólad! - erre Riko elmosolyodott és megölelte Harutot.
- Köszönöm Haruto! Még ha nem is akarod, hogy kimondjam akkor is fantasztikus ember vagy!
- Na jó, én megyek és megnézem Nagomit, ti meg folytassátok ezt a nyálas beszélgetést! - azzal ott is hagyott minket.
- És most mi lesz velünk, Naoki?
- Először is, a fiad jobban lesz és kikerül a kórházból. Aztán majd meglátjuk. De abban biztos lehetsz, hogy ezúttal nen foglak elengedni! - magamhoz húztam és megcsókoltam. Úgy éreztem, végre semmi sem állhat már az útunkba.

12.rész

"Akkor szeressünk egymásba még sokszor"

Már három nap is eltelt és még nem akadtunk a fiúnk nyomára. Hívtuk a rendőrséget, akik gőzerővel keresik, de eddig még semmi eredményre nem jutottak. Nem értem mit kell ennyit szerencsétlenkedniük. Hiszen még csak egy gyerek, nem mehetett túl messzire. Naoki-val azóta nem beszéltem, szóval ha esetleg ki lenne rám akadva, akkor az természetesen totál jogos lenne. Igazából a mostani dolgok fényében, azon sem volt időm gondolkozni, hogyan mondjam majd el Haruto-nak, hogy megcsaltam őt Naoki-val. Most komolyan miért kellett neki visszajönnie? Ez egy jel lenne arra, hogy hagyjam el Haruto-t, aki egész eddig szeretett engem Naoki-ért, aki viszont csak kihasznált, de én még mindig szeretem? Bár csak jönne valami jel ami segíteni eldönteni ezt az egészet. Szegény Haruto is ki vn borulva Nagomi eltűnése miatt, ezért most kell őt a legjobban támogatnom.

- Drágám, már három napja nem ettél semmit és még az edzésekre se jársz be! Ha így folytatod, lassan bebábozódsz! - szóltam rá Haruto-ra, aki ott feküdt az ágyon és bámult kifelé a fejéből.

- Mond csak miért nem tudod megérteni, hogy a fiúnk eltűnt? Úgy teszel mintha ez semmiség lenne? Hogy a fenébe gondolhatod azt, hogy képes lennék elmenni az edzésre, mikor egész végig csak a fiúnk jár az eszemben? - üvöltötte, mire megráztam a fejemet. 

- Veled nem lehet beszélni! Ha majd kijózanodtál, akkor visszajövök! - magamra kaptam a kabátomat és becsaptam magam után a bejárati ajtót. Még, hogy úgy teszek mintha a gyerekem eltűnése nem jelenteni semmit? Persze meg kell értenem, hiszen nagyon megviseli ez az egész, ahogyan engem is. Most kellene a leginkább összetartanunk, de őt ez egyáltalán nem izgatja. Úgy döntöttem sétálok egyet, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Muszáj volt összeszednem magam, hiszen ha továbbra is ideges leszek, azzal árthatok a babának akit várok. Ahogyan sétáltam, eszembe jutott, hogy milyen hirtelen hagytam ott Naoki-t, még csak meg sem magyaráztam neki a dolgot. Bár ha elmondanám neki az egészet töviről hegyire, valószínűleg a Haruto iránt érzett barátsága miatt, meg pusztán a tény miatt, hogy gyerekem van tőle, majd kihátrál ebből az egészből, de őszintén már nem is érdekel. Elsétáltam a régi otthonunk mellett, ahol megláttam Naoki-t. Mikor rám nézett, a szemébe csalódottságot láttam, valljuk be, egyrészről teljesen jogosan.
- Mit keresel itt? Nem a férjeddel kellene lenned?
- Naoki, figyelj te nem értesz semmit!
- Mégis mit kéne értenem? Most akartál bosszút állni rajtam, amiért annak idején csúnyán bántam veled, igaz?
- Ha ezt hiszed, akkor egyáltalán nem ismersz engem!
- Talán tényleg nem ismerlek. Az a Riko, akit én ismertem, nem lett volna ekkora...- mielőtt kimondhattam volna, lekevertem neki egy pofont. Tudom, mit akart mondani, épp ezért muszáj volt megakadályoznom, hogy kimondja. Rettentően fájt így is a dolog, de ha kiejti a száján azt az r betűs szót, azt sose bocsátottam volna meg neki.
- Te tényleg egy idióta vagy! A fiam eltűnt, érted? - a szemébe néztem, ami ugyanolyan könnyes volt, mint az enyém. A levegő szinte pillanatok alatt megfagyott körülöttünk. Naoki leült a padra, majd az arcába temette a kezét. - Naoki, mondj valamit, kérlek! - igyekeztem visszatartani a könnyeimet, de egyáltalán nem sikerült.
- Miért nem mondtad el? Ha ezt előbb tudom, akkor...
- Akkor nem mondod nekem, hogy szeretsz és nem fekszel le velem? Mert ha igen, akkor talán jobb lesz, ha ezt most befejezzük!
- Nem úgy értettem. El kellett volna ezt mondanod! Ezek után szerinted nyugodt tudnék maradni, tudván, hogy amíg én önző voltam, addig...
- Én is ugyanolyan önző voltam. Ha már itt tartunk, nem Nagomi az egyetlen gyerekem! - fogtam a kezét és a hasamra simítottam. - Azért voltam kórházban, mert rosszul lettem és Haruto közölte velem, hogy megint gyereket várok. Minden jó is lett volna, ha nem kavarsz be és nem ébreszted fel újra azt, amit éreztem irántad! Mert ha hiszed ha nem, az utóbbi időben ez volt a legboldogabb pillanatom, érted ezt? Haruto nagyon jó ember, de már rég nem azt érzem, amit évekkel ezelőtt és erre pont te világítottál rá. Viszont ha belegondolok abba, hogy Haruto mennyire össze van törve és magát hibáztatja azért, mert Nagomi eltűnt, nem tudnám magára hagyni. Most már érted, miért hagytalak csak úgy ott téged? Hidd el, én sem örültem ennek, de a legfontosabb most csak a fiam épsége! Ha valami történik vele, abba én esküszöm bele fogok halni! - Naoki nem szólt semmit, csak magához ölelt. A karjaiban megnyugvást éreztem.
- Riko, én itt vagyok és többet biztosan nem hagylak el. Tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat, de ha a fiatok előkerül, beszélni fogok Haruto-val és elmondok neki mindent. Meg mondom, hogy bár sajnálom, de egészen biztosan nem mondok le rólad és bármit megteszek érted! - bólintottam, miközben igyekeztem letörölni a könnyeimet.
- Azt hiszem, jobb ha most megyek!
- Ha bármire szükséged van, csak hívnod kell, rendben? - nyomtam egy puszit az arcára, majd hazamentem. Bármennyire is fájt, egy részem megkönnyebbült attól, hogy Naoki már tudja az igazat. Így legalább én is biztosra tudom, ha Nagomi megkerül, meg kell mondanom Haruto-nak, hogy szeretem Naoki-t és vele akarok lenni. De mi lesz, ha Nagomi nem kerül elő? Ha bármi baja esik, azt biztosan nem fogom túlélni. Mikor hazaértem, Haruto pont ugyanott volt, ahol hagytam őt, mikor elmentem. Olyan volt akár egy élőhalott. Borzasztó érzés volt őt így látnom.
- Haruto, figyelj tudom, hogy ez az egész nagyon megvisel, de ha ennyire elhanyagolod magad, akkor arra rámehet az egészséged és én nem bírnám ezt végignézni. - erre felült az ágyból és magához ölelt.
- Csak ígérd meg, hogy te mindig mellettem maradsz, mindegy mi történik! - most erre mégis mit mondhattam volna? Hiszen épp az előbb beszéltem meg Naoki-val, ha Nagomi megkerül elmondok mindent Harutonak arról, hogy Naoki-t szeretem. Nem ígérhettem meg, hogy mellette maradok, mert azzal csak még inkább becsaptam volna őt. Ezért igyekeztem hárítani a dolgot annyira, amennyire csak tudtam.
- Ne aggódj, Nagomi elő fog kerülni! - igyekeztem őt biztatni, noha magam is féltem attól, hogy Nagomi esetleg nem kerül majd elő. Szerencsére sikerült rávennem Harutot arra, hogy egyen, így a színét is kezdte visszanyerni. Épp ebédeltünk, mikor megszólalt Haruto mobilja. Idegesen vette fel.
- Ez most komoly? Rendben, azonnal ott leszünk!
- Mi történt Haruto? - kérdeztem ijedten. Lelkiekben felkészítettem magamat a legrosszabbra.
- Nagomi...Megtalálták a fiúnak!

11.rész

"Csak mi tehetjük boldoggá egymást"

Borzasztó fejfájásra ébredtem fel. A fehér falak körülöttem jelezték, hogy épp kórházban vagyok. Hát ez remek, nem elég, hogy veszekedtem Haruto-val, most még kórházba is kerültem.
- Mi a fene történt? - próbáltam felkelni, de a gyengeség miatt, ez nem igazán ment.
- Riko, jobban érzed magad? Esküszöm a frászt hoztad rám!
- Talán ha nem ordítod le a fejemet egy semmiség miatt, akkor nem ájultam volna el! Talán te nem tudod, de a stressz igenis megárthat!
- Még szerencse, hogy nem emiatt ájultál el!
- Akkor mégis miért?
- Azért, mert hamarosan lesz még egy gyerekünk! - hirtelen fel sem tudtam fogni amit mondott. Igazából az első pillanatban még azt hittem totál bolondnak néz.
- Várnál egy percet, nemigazán fogtam még fel, amit az előbb mondtál. Mond csak, te totál hülyének nézel? Ha ezzel akarsz bocsánatot kérni, akkor csak közlöm veled, hogy nagyon rossz úton jársz!
- Nem, hidd el, hogy igazat beszélek. Nézd meg ezt! - erre felmutatott egy képet, amiből már kivehető volt a baba alakja. Őszintén, madarat lehetett velem fogatni. Jobbkor nem is jöhetett volna ez a gyerek. Talán Haruto végre felfogja, hogy Naoki már rég nem az életem része. - Sajnálom, hogy így viselkedtem veled. Tudom, hogy félreértettem a dolgokat és valójában nem is akartál beszélni Naoki-val csak a munka miatt.
- Ugyan, már nincs jelentősége. Haruto, nem akarsz hazamenni Nagomi-hoz? Én meg leszek itt egyedül is.
- Nem szeretnélek egyedül hagyni, az apám el lesz addig a fiúnkkal.
- Te is tudod, hogy ő nem tudja lenyugtatni, ha egyszer bepörög, akkor csak te vagy én tudjuk lenyugtatni. Menj csak haza, holnap majd kiengednek a kórházból és majd akkor találkozunk. - végül is sikerült meggyőznöm őt és inkább hazament. Én pedig egyedül maradhattam a gondolataimmal. Igazából nagyon örültem ennek a babának, másrészről kicsit aggódtam is, nehogy Haruto megint bekattanjon. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy odakint esik a hó. A télben pont ezt szeretem a legjobban. A hó esik, kint fagypont van, ide bentről viszont csodaszép a kinti táj. Kimásztam az ágyból és az ablakhoz mentem, majd kicsit kinyitottam azt és hagytam, hogy a hűvös levegő kicsit megcsipkedje a bőrömet.
- Riko? - hallottam meg egy nagyon is ismerős hangot, mire az összes vér kifutott a testemből.
- Naoki? - ijedten megfordultam és valóban ő volt az. Hihetetlen, hogy szinte alig változott valamit az arca, mégis sokkal férfiasabb lett. Fekete öltönyt viselt és egy csokor fehér rózsát szorongatott a kezében.
- Mai mesélte, hogy rosszul lettél, ezért gondoltam megnézem, hogy vagy.
- Mióta vagytok ti beszélő viszonyban? - kérdeztem, miközben becsuktam az ajtót és az ágyra ültem.
- Na jó, igazából én hívtam fel őt, hogy megkérdezzem mi van veled, mert nem jöttél el ma!
- A telefonban megmondtam, hogy ma dolgom volt. Különben sem kellett volna idejönnöd. Tudod, hogy Haruto milyen.
- Szóval még együtt vagytok? - nos igazából elmondhattam volna kerek-perec, hogy már a felesége vagyok, illetve már van egy közös gyerekünk, de valahogy mégsem volt hozzá bátorságom.
- Igen, még együtt vagyunk! Natsumi mesélte, hogy már nem vagytok együtt!
- Miután kimentem Amerikába, mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot! Valahogy úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejem. Egy igazi vesztesnek éreztem magam, amiért abba kellett hagynom a kosarazást. Viszont kaptam egy edzői állást az egyik újonnan alakult kosárcsapatnál, így visszajöttem! - egyszerre sajnáltam őt és örültem is neki, amiért végül mégsem kellett teljesen lemondania a kosárlabdáról. Mindig is tudtam mennyit jelent ez neki.
- Na és csak ezért jöttél vissza? - ezt meg miért kellett mondanom? Hát persze, hogy csak ezért....vagy mégsem?
- Igazából volt egy másik oka is! - leült mellém, majd az ölembe tette a csokrot. A szívem kihagyott jó pár ütemet, mikor újra ott ültem közvetlenül mellettem. Összeszorított fogakkal vártam, hogy mégis mi oka lehetett még visszajönni ide. - Riko, nagyon hiányoztál! Próbáltalak elfelejteni, de ez egyre csak nehezebb lett. Tudom, hogy kicsit későn jöttem vissza, de ha már itt vagyok, nem mondok le ismét rólad! - Hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Szóval még tényleg szeretem engem? Miért nem volt képes elfelejteni? A fenébe, hiszen az nekem se sikerült!
- Na és ha azt mondanám, hogy én már valaki másé vagyok?
- Tudom, hogy együtt vagytok Haruto-val, hisz az előbb említetted. Azonban azt is tudom, hogy engem is szeretsz még.
- Ez hülyeség!
- Pedig mikor a szemedbe nézek, teljesen mást látok! Riko, tudom nagyon elszúrtam, mikor újra összejöttem Natsumi-val, már én is tudom, hogy hülyeség volt.
- Naoki, kérlek hagyd ezt abba, mert a végén még meg fog szakadni a szívem! Értsd meg, én Haruto barátnője vagyok és pont! - erre a nadrágjának a zsebéből előhúzott egy gyémántgyűrűt és a kezembe nyomta.
- Akkor legalább ezt tartsd meg és ha eldöntötted, hogy Haruto-val maradsz, vagy velem, csak akkor legyen ez az ujjadon! - felállt majd kisétált a szobámból. Borzasztóan éreztem magam, mert két tűz közé szorított. A fenébe is, miért kellett visszajönni és megint összezavarnia. Pedig én naiv még azt hittem végre normális életem lehet, erre tessék, ez történik velem. Persze nem hibáztathatom ezért Naoki-t, elvégre nem tett ő semmi rosszat azon kívül, hogy kvázi megkérte a kezemet, hisz már az elején el kellett volna neki mondanom, hogy már Haruto felesége vagyok, ráadásul most várom a második közös gyerekünket. A probléma ott kezdődik, ha ezt mégis elmondanám neki azzal nemcsak az ő szívét, de a sajátomét is ripityára törném, ugyanis én még mindig szeretem őt! Tök igaza volt abban, hogy nem tudtam őt elfelejteni és igazság szerint nem is nagyon akartam. Azt hiszem ez az éjszaka hosszú lesz számomra, hiszen jó sok mindenen el kell majd gondolkozzak.
Másnap reggelre kitisztult minden és már tudtam mit fogok válaszolni Naoki-nak. Eleinte nem voltam benne biztos, de most már igen. Viszont előtte még volt egy fontos feladatom, mégpedig lehordani Mai-t, amiért így bekavart a dolgomba. Szerencsére a doki már hazaengedett. Haruto és Nagomi nem voltak már otthon, mert előbbi edzésre ment, utóbbit pedig Haruto vitte oviba. Így legalább egy felesleges félreértést fogok elkerülni. Írtam üzenetet Mai-nak, hogy sürgősen jöjjön át. Ez a sürgős számára nem volt olyan sürgős, mert röpke egy órát vártam, mire végre megérkezett.
- Bocsi, hogy késtem de Suji totál lefoglalt! - Suji Mai pasija már kb egy éve, de még mindig nem jutottak el oda, hogy házasság legyen a dologból. ja és amúgy a srác Haruto és Naoki barátja.
- Elárulnád, hogy mégis miért kellett elmondanod Naoki-nak, hogy kórházban vagyok?
- Miért, most mit kellett volna mondanom, talán hazudjak neki?
- Igen, bármit mondhattál volna, csak ne azt, hogy rosszul lettem!
- Csak azt ne mond, hogy meglátogatott! - én válasz helyett, csak felmutattam neki Naoki-tól kapott jegygyűrűt.
- Többek között azt is! Igen, ahogy látod Naoki képletesen megkérte a kezemet!
- Még úgy is megkérte a kezedet, hogy tudta Haruto felesége vagy?...Riko, ugye elmondtad neki, hogy Haruto felesége vagy?
- Nos, nem egészen. - húztam el a számat.
- Na és ebből mégis, hogy a fenéből akarsz kikecmeregni?
- Könnyen, már el is döntöttem mit fogok mondani Naoki-nak, mert szeretném ezt a dolgot végérvényesen befejezni!
- Ez a beszéd kis anyám, akkor menj és mond meg neki a magadét! - miután átöltöztem írtam üzenetet az érintettnek, hogy jöjjön ki a térre, hogy elmondhassam hogyan döntöttem. Nem lepődtem meg, mikor Naoki ismételten öltönyben jelent meg, ami ismét fantasztikusan állt rajta.
- Riko, szóval döntöttél?
- Igen, elég sokat gondolkoztam ezen, de ezt vissza kell, hogy adjam! - a kezébe ejtettem a gyűrűt, mire ő csalódott ábrázattal meredt rám.
- Szóval Haruto-val maradsz igazam van?
- Igen, igazad van. De abban is igazad van, hogy még mindig szeretlek téged Naoki! Ha nem lennék Haruto felesége, akkor akár már holnap a feleséged lennék!
- Szóval akkor ti már összeházasodtatok? - bólintottam egyet, miközben igyekeztem elérni, hogy ne sírjam el magam.
- Tudom, hogy amit most tenni fogok az őrültség és normális esetben utálnám is magam ezért, de ebben az esetben nincs más választásom! - közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy ezt nem szabadna, egyszerűen csak megtettem. Naoki a derekamra csúsztatta a kezét és közelebb rántott magához, nem szakítva meg a csókunkat. Azt hiszem erre volt most a legnagyobb szükségem. A szürke hétköznapokba egy nagyon kicsi színt vinni. Naoki lett a szín, amire most szükségem volt.
- Riko, hiszen azt mondtad Haruto-val...- húzódott el tőlem.
- Igen, de ez nem jelenti azt, hogy már nem szeretlek téged. Ha lehetne most az egész napot veled tölteném és ezerszer is elismételném mennyire szeretlek téged Naoki!
- Akkor mire vársz? Talán egy kis kegyes hazugság nem érné meg neked, ha azzal végre együtt lehetnénk? - elővettem a mobilomat, majd írtam egy üzenetet Mai-nak, ha Haruto kérdezné hol vagyok, hazudja azt hogy nála pihenek. Miután ezt megtettem Naoki a karjába vett és egy közeli motelbe vitt. A tulajdonos először azt hitte házasok vagyunk, így Naoki inkább letett a földre, nehogy baj legyen belőle.
- Naoki, én ebben még mindig nem vagyok biztos, hiszen mi még sosem...
- Csak élvezned kell, semmi több! - A karjába kapott ismét, majd finoman az ágyra rakott. Először az öltönyét rángattam le róla, majd utána az ingét is. Az ajkaink közben vadul falták egymást, míg Naoki-nak is sikerült lerángatnia rólam a ruhámat. Bevallom kicsit kényelmetlen volt előtte meztelennek lennem, de fűtött a szenvedély, amit Naoki iránt éreztem. Teljesen össze voltam zavarodva és miközben minden egyes percét kiélveztem az éjszakának, mardosott a bűntudat. Hiszen mégis Haruto felesége vagyok, ráadásul van egy fiúnk is. Nem tehetem ezt velük.
Másnap reggel még mindig bennem volt a bűntudat, ám mikor a mellettem halkan szuszogó Naoki-ra néztem, nem tudtam és nem is akartam megbánni amit tettem. Valahogy a lelkem legmélyén még mindig fontos volt és lesz is nekem. Vissza akartam aludni, de ekkor megszólalt a mobilom. Legnagyobb pechemre Haruto volt az.
- Drágám, mi történt? - suttogtam a telefonba, nehogy Naoki felébredjen.
- Riko, azonnal haza kell jönnöd! - a hangja remegett, mintha sírt volna.
- Mi történt? Valami bajod esett?
- Nagomi eltűnt, sehol sem találom! - az összes vér kiszaladt a testemből. mégis hova a fenébe tűnhetett a fiam! Azonnal magamra kapkodtam a ruhámat és már indultam is volna, ha Naoki nem kapja el a csuklómat.
- Hová mész? - kérdezte, miközben a szemei még csukva voltak. A francba, ő nem tudja, hogy van egy fiúnk Haruto-val.
- El kell mennem, nagyon sürgős dolog. Sajnálom Naoki! - kirántottam a kezem, majd rohantam is kifelé. Hívtam egy taxit és már mentem is. Nagyon féltem, hogy valami baja esik a fiamnak. Miután megérkeztem, rögtön berohantam a házba. Haruto ott térdelt a nappali közepén és zokogott. Utoljára akkor láttam őt ilyennek, mikor Naoki meg én balesetet szenvedtünk. - Haruto, ugye mond, hogy csak azért mondtál ilyet, mert azt akartad, hogy hazajöjjek? - térdeltem le mellé és magamhoz öleltem.
- Olyan ostoba vagyok, nekem kellett volna vigyázzak rá! Meg se érdemlem, hogy az apja legyek!
- Ilyet ne is mondj. Nálad jobb apát el sem tudnék képzelni neki! Nyugodj meg oké? Együtt majd megoldjuk és megtaláljuk a fiúnkat! - persze most még nyugtatom. De ha kiderül, hogy amíg a fiúnk eltűnt, én Naoki ágyát melegítettem, bele sem merek gondolni mi lesz akkor. A legfontosabb viszont az, hogy előkerüljön a fiam.

10.rész

"Love makes me strong"

Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Lassan már két nap telt el azóta, hogy újra szembe találtam magamat Naoki - val, de még ugyanúgy felkavar az egész. Nem akartam elmondani a dolgot Haruto - nak, mert nem szerettem volna, ha félreérti. Igyekeztem minden figyelmemet a munkára összpontosítani, de ez meg a fiamnál verte ki a biztosítékot és kerek perec közölte velem, ha nem foglalkozok vele, egész héten ki se fog jönni a szobájából. Hiába, Nagomi tényleg az én rossz tulajdonságaimat örökölte, bezzeg mivel Haruto csupa jóság, tőle semmi rossz gént nem tudott örökölni.

- Anya, megígérted nekem, hogy elmegyünk fagyizni! - nyafogott Nagomi, mire lecsuktam a laptopomat.

- Nagomi, miért nem mész el apával?

- Azért, mert edzésen van és csak későn jön haza. Na légyszíves! - húzogatta a szoknyámat, mire én felkaptam és egy puszit nyomtam az arcára.

- De csak, mert ilyen szépen kérted! Gyorsan öltözz át és mehetünk is! - letettem a földre, ő pedig sebtében a szobájába ment. Hiába, neki egyszerűen lehetetlen nemet mondani. Nem csak azért, mert hisztizik, ha nem kap meg valamit, hanem az a nagy bociszemek amiket képes bevetni, egyszerűen nem lehet védekezni ellenük. Miután az átöltözést letudtuk, már indultunk is. Pechemre megszólalt a mobilom és a fiúnkkal közös tervünknek lőttek.
- Halló!
- Riko, Mai vagyok! Sürgősen kellenél!
- Ezúttal, mit kellene megcsinálnom helyetted?
- Szóval az van, hogy nekem kellene interjút készítenem Kamiya Naoki - val, de összesen egy szót ha váltottunk egymással, ezért át kell venned az interjút.
- Te teljesen megbolondultál? Tudod te mi lesz abból, ha Haruto rájön, hogy Naoki a városban van? Megint jönni fog a féltékenykedés és tudod, hogy az sose vezet jóra!
- Ezzel tisztában vagyok, de neki nem kell megtudnia! Csak megcsinálod az interjút és azt is elfelejted, hogy valaha még őt szeretted!
- Rendben van, megteszem, de csak most az egyszer! - most már csak egy feladatom volt hátra, vagyis közölnöm kellett a fiammal, hogy nem tudom őt elvinni fagyizni. Hiába, ez az én szerencsém. Viszont ehelyett eszembe jutott, valami sokkal jobb. Elviszem Nagomi-t is magammal és miután a munkámmal végeztem, akkor elmegyek vele fagyizni, így senkinek sem okozok csalódást. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan fogom elrejteni Naoki szemei elől, mert nem szeretném, ha azzal menne el az idő, hogy Naoki a gyerekemről kérdezősködik, mert abszolút semmi köze sincs hozzá. Aztán úgy két perc múlva, ismét megcsörrent a mobilom. - Tessék!
- Riko, Naoki vagyok! - kis híján kiejtettem a telefont a kezemből. Mégis honnan tudta meg az új számomat?
- Mégis, honnan tudod a számomat?
- Mai mondta meg. Bocsánatot kért, de nem tudta vállalni az interjút és említette, hogy te fogod megcsinálni helyette. Csak szerettem volna megkérdezni, hogy neked mikor lenne jó?
- Igazság szerint bármikor jó lenne, kivéve a ma délutánt. Tudod épp programom van.
- Csak nem Haruto-val? Szóval azóta is együtt vagytok?
- Ami azt illeti, igen együtt vagyunk! Most ne erről beszéljünk, jó? Inkább mond el, mikor találkozzunk!
- Mi lenne, ha holnap délután?
- Jó, az teljesen megfelel. Akkor majd holnap találkozunk! - gyorsan letettem a mobilt, mielőtt olyat mondtam volna, amit nem kellett volna. Ám balszerencsémre, nem csak én voltam akkor a szobában.
- Ki beszéltétek magatokat?
- Haruto! - oké, most vagyok nagy bajban. Legalábbis akkor, ha csak a végét hallotta a beszélgetésnek, mert akkor könnyen félreértheti a dolgot és azt nem akartam. Elég volt a múltkori eset, nem kellene tovább folytatni. Haruto amúgy is elég féltékeny típus.
- Hihetetlen, hogy még ennyi év után is beszélsz vele!
- Félreérted az egészet, Naoki meg én csak...
- Csak mi? Riko, ha ennyire vissza akarsz menni hozzá, akkor miért nem teszed meg?
- Megengeded, hogy befejezzem? Csak azt akartam mondani, hogy egy interjú miatt kell találkozzunk mert Mai lemondta! Ha nekem nem hiszel, hívd fel őt magát és kérdezd meg! - a kezébe nyomtam a telefont és mérgesen kisétáltam a szobából.
- Még nem fejeztem be! - kapta el a csuklómat.
- Engedj már el! Ha ezt így folytatod, akkor még a végén a féltékenységed fog téged megölni? Mikor érted már meg, hogy annak ami köztünk volt, már ha egyáltalán volt bármi is köztünk, már rég vége van! Kihez mentem férjhez és kitől van gyerekem? Naoki-tól? Nem, hanem tőled te idióta!
- Ne haragudj, teljesen elvesztettem a fejemet!
- Tudod mit majd beszélünk, ha végre nem fogod azt gondolni, hogy valaha is megcsalnálak! - igyekeztem volna felfelé a lépcsőn, de megszédültem és utána beállt a teljes képszakadás.

9.rész

"Sírtunk, de túljutottunk rajta, és most olyan fényesen ragyogunk"

Az évek nagyon hamar követték egymást és mire észrevettem volna, mát a felnőttkorba léptem. Hála annak, hogy keményen tanultam, mostanra egy híres magazin főszerkesztője vagyok. Ami a magánéletemet illeti, a középiskola befejezése utána valóban Haruto felesége lettem és azóta egy hatéves fiú büszke szülei vagyunk. Haruto mégis úgy döntött, hogy továbbra is az ARCS tagja marad, aminek ő lett a kapitánya. Boldog vagyok, mikor látom milyen keményen dolgozik azért, hogy a csapat versenyről versenyre a maximumot hozza ki magából. Azóta lett egy közös lakásunk, ahol csak mi hárman lakunk. Ennek ellenére, gyakran meglátogatjuk a szüleinket. Végül a lábam is helyre jött és tényleg úgy dönt, hogy minden tökéletes. Legalábbis azt hittem.

- Nagomi ideje lefeküdni! - kiabáltam ki az udvarra, miközben a fiam után pakoltam el a játékait. Hiába, az apja hiperaktív természetét örökölte, szinte mást sem csinál, mint egész nap az udvaron játszik az apjával. Nem csodálom, hogy apás gyerek lett belőle.

- Anyu, csak még egy percet had maradjak! - lebiggyesztette a száját és olyan szemekkel meredt rám, mintha épp egy elveszett kiskutya lett volna. Ezt imádja bevetni, ha nagyon akar valamit.

- Nagomi fogadj szót anyának! - jelent meg mellettem Haruto, én pedig elégedetten bólogattam.

- Ez nem igazság! - nyöszörgött, mire én csak megráztam a fejemet. Haruto letérdelt mellém, mire Nagomi elmosolyodott, majd egyenesen az apja karjaiba szaladt.

- Vajon kire ütött ez a gyerek? - kérdeztem és bementem a házba.

- Szerintem az anyjára. A múltkori is olyan patáliát levágott, hogy nem mi nyertünk, rögtön eszembe jutott, hogy te is mindig ezt csinálod! - nevetett és egy puszit nyomott az arcomra.

- Ez nem is igaz! Én csak akkor szólalok fel, ha igazságtalanok a döntések.

- Hát persze. De nem baj én így is nagyon szeretlek! - elmosolyodtam, majd a fiamra néztem, aki már nagyokat pislogott a szemével. Ennyi játszás után, nem csodálom, hogy elfáradt. Megsimogattam a fejét, majd Haruto - val együtt, a szobájába mentünk.

- Nagomi, anyának most el kell mennie, de sietek haza jó? - ő bólintott egyet, én pedig egy puszit nyomtam a homlokára.

- Szeretlek mama! - elmosolyodott és lecsukta a szemeit.

- Biztos, hogy ne menjek veled? Az apám tudna vigyázni addig Nagomi - ra! - kérdezte Haruto, miközben betakarta Nagomi - t.

- Ne aggódj, nem maradok sokáig! Jobb ha te maradsz itt vele. Te is tudod milyen a fiunk. Te legalább tudod, mivel lehet leállítani! - óvatosan becsuktam a szobája ajtaját, hogy biztosan nem ébresszem fel.

- Már hat éve! - karolta át a derekamat Haruto, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Igen, nagyon hamar telik az idő. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd te leszel a férjem és Nagomi apja! - felé fordultam, majd gyengéden megcsókoltam.

- Menj és öltözz, mert miattam fogsz elkésni! - elnevettem magam, majd a fürdőbe mentem, hogy elkészülhessek.  Felfogtam a hajamat, felvettem egy egyszerű pánt nélküli fekete ruhát, kis sminket tettem az arcomra és már el is készültem. Egy jótékonysági árverésre hívtak meg és a főnök számít rám. Bár nem szívesen hagyom itt Nagomi - t. Kissé túlféltő vagyok, de azok után amin én mentem keresztül, egyáltalán nem vágyom arra, hogy ezt a fiam is átélje. Magamra kaptam a kabátomat és elindultam. Sikerült fognom egy taxit és elég hamar odaértem. Kiszálltam az autóból, majd egyenesen az épületbe mentem, ahol az árverést tartották. Alig mentem be, máris egy kellemetlen személybe botlottam, még a múltból.

- Nocsak, Shirakawa Riko! Rég nem láttalak!

- Natsumi, te meg mit csinálsz itt? - húztam el kelletlenül a számát, mire ő gyengéden  beleütött a vállamba.
- Tudod a férjem az árverés vezetője, természetes volt, hogy elkísérem.
- Férjed? Én azt hittem hogy...
- Hogy Naoki lesz az? Ugyan már. Középiskola szerelemnek még elmegy, de nem kötöttem volna vele össze az életemet. Ráadásul amióta lelépett Amerikába, azóta nem is hallottam róla! Nekem fontosabb volt, egy olyan férfi mellett kikötni, aki megadja nekem azt az anyagi támogatást, aminek köszönhetően el tudtam kezdeni a karrieremet. Na és te még mindig Asou Haruto barátnője vagy?
- Igazság szerint már a felesége és van egy fiúnk is.
- Csodás, szóval neked is van anyagi biztonságod. Mindig is tudtam, hogy Aosu sokkal többre viszi, mint Naoki hiába ajnározták őt annyira. Ez az árverés annyira unalmas! Mindenhol vén szipirtyók, meg vénemberek, akiknek annyi pénzük van, hogy unalmukban elégetik őket. Sokkal szívesebben lennék otthon a gyerekemmel.
- Tehát neked is van gyereked Natsumi?
- Persze hogy van! Minden fiatal nőnek kell, hogy legyen gyereke! Máskülönben a házassága nem lenne tökéletes. Mi lenne, ha lelépnének? - nézett körbe, én pedig nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki.
- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet!
- Ugyan már. Gondolom te se szívesen maradsz itt az unalmas milliomosok között! - be kellett látnom, hogy bizony igaza van. Nem volt kedvem itt maradni, inkább lettem volna otthon a családommal. Már éppen készültem volna otthagyni az árverést Natsumi társaságában, mikor egy név hallatán, hirtelen megtorpantam.
- Kamiya San, nagyon örülök, hogy el tudott jönni! - hátrapillantott és valóban ő volt az. Naoki egy kicsit sem változott. Még mindig ugyanolyan jóképű mint volt. Szerencsétlenségemre ős is észrevett engem és nem tudtam elkerülni a tekintetét. Igyekeztem menekülni, de a meglepődöttségtől, a földbe gyökereztek a lábaim. Ha ezt Haruto megtudja, gőzöm sincs, hogyan reagálna rá. Talán jobb is lenne, ha egyáltalán nem tudna a dologról.

8.rész

"Bárcsak a szerelem, amit akkor éreztem, megmaradna egészen… örökké"

Az elmúlt néhány hétben teljesen haszontalannak éreztem magamat. Naoki szerencsére felébredt, de újabb arcon csapásként ért minket a hír, hogy a bokája annyira megsérült, hogy abba kell hagynia a kosarazást. Kicsit sincs bűntudatom, ugyan miért is lenne? Hisz csak nem a halálba taszítottam, most meg még ez is. Szerencsére Haruto végig igyekezett tartani bennem a lelket, ami borzasztóan jól esett. tekintve, hogy a lábaim még mindig nem mozdultak meg, hiába erőltettem meg magam, úgy érzem teljesen felesleges vagyok már. Az anyámnak csak egy púp vagyok, Haruto - nak, úgyszintén. Egyedül talán Mai önt belém igazán lelket. Persze ő sem lehet mindig mellettem, így kénytelen vagyok Haruto - val lenni és akaratlanul is bűntudatom támad.

- Hé, ha így tartod a fejedet, a végén még úgy marad! - bökött meg Haruto, mire én kicsit feleszméltem.

- Bocsi, csak nem vagyok teljesen magamnál.

- Azt vettem észre. Már vagy egy órája próbálom elérni, hogy egy kicsit figyelj rám is. Mivel ma kiengednek a kórházból, bátorkodtam meghívni az anyukádat, meg a húgodat vacsorára!

- Mit csináltál? - néztem fel kicsit morcosan, mire ő mosolyogva megrázta a fejét.

- Lesz egy nagyon fontos dolog, amit feltétlenül kérnem kell tőle.

- Mit akarsz te az anyámtól?

- Ez egyelőre legyen meglepetés! - tetetett duzzogással elfordultam, mire Haruto kicsit elkomorodott.

-Még mindig hibásnak érzem magamat amiatt ami történt! - motyogtam magamban.

- Ha te nem mész utána, már a halálba vezette volna magát. Te csak megakadályoztad abban, hogy hülyeséget csináljon!

- Ehelyett csináltam én egy még nagyobbat! - sóhajtottam és a kezembe temettem az arcomat.

- Kawasaki Sensei azt akarja, hogy én legyek a csapat kapitány Naoki helyett! - ránéztem és láttam, hogy Haruto nagyon kényelmetlenül érzi magát.

- Akkor azt hiszem gratulálnom kellene!

- Nem fogadtam el! Nem lenne szívem elvenni a barátomtól azt a helyet, ami őt illette meg. Válasszon mást, de rám ne számítson.

- Örülök, hogy a barátodnak hívod, tekintve a múltkor mennyire haragudtam rá.

- Lehet, hogy haragszom rá, de az nem jelenti azt, hogy nem tartom a barátomnak. Figyelj szerintem jobb lenne, ha beszélnél vele! Naoki azt mondta, hogy le szeretné ezt végleg zárni és szerintem is ez lesz a legjobb döntés! - ez most meglepett. Mindazon által örülök, hogy Naoki végre tovább akar lépni. Megvártam amíg Haruto elindul az iskolába, csak utána mentem Naoki szobájába, ami közvetlenül az enyém mellett volt. Meg kell még szoknom a kerekes székkel való közlekedést, de ez igazán semmiség. Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire sajnálom őt.

- Naoki bejöhetek? - kérdeztem, mire nyílt az ajtó.

- Gyere csak, épp téged vártalak! - én beléptem az ajtón, ő pedig becsukta mögöttem az ajtót.

- Látom, hogy már jobban vagy! - mosolyodtam el egy kicsit.

- Rólad nem mondható el ugyanez! - nézett végig rajtam, mire kicsit elpirultam.

- Még hozzá kell szoknom, de menni fog azt hiszem. Miért akartál beszélni velem?

- Csak bocsánatot akartam kérni. Haruto már megbocsátott, de veled is tisztáznom kellett a dolgot. Nem akartam egyikőtöknek sem problémát okozni. Tulajdonképpen az én hibám az egész baleset. Ha nem kapom fel a vizet, te nem jössz utánam és nem történt volna meg ez az egész.
- Én is ugyanúgy hibáztam, szóval fátylat rá! Naoki, mihez fogsz most kezdeni?
- Azt hiszem az anyámmal Amerikába megyek. Kosarazni, már úgysem kosarazhatok, szóval nem lenne túl sok értelme maradnom! - bólintottam egyet, de a szívem szakadt meg érte. Ilyen hirtelen elveszíteni a lehetőséget, hogy az álmának éljen, borzasztó még belegondolni is.
- Na és mi lesz veled?
- Folytatom a tornát, mert nem adtam fel teljesen. Biztos, hogy megint járni fogok.
- Egy valamire nagyon vágyok Riko!
-  Mire? - kérdeztem aggódva tőle.
- Hogy a szerelem amit irántad éreztem, megmaradjon örökre! - lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy el fogom sírni magamat. Próbáltam erős maradni, de nem sikerült.
- Ég veled Naoki! - letöröltem az arcomról a könnyeket és siettem vissza a saját szobámba. Nem akartam, hogy Haruto így lásson engem. Miután visszaértem, megmostam az arcom és egy kis sminket kentem fel, hogy ne látszódjon a sírás nyomai. Egy órával később Haruto végre megérkezett és elhagyhattam a kórházat. Nem hazavitt, hanem hozzájuk, mivel volt szíves meghívni magukhoz az egész családomat. Remélem anyám nem szándékozik semmi égőt sem csinálni, így is eleget égettem már magam előttük. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Haruto vajon mi okból hívta meg az anyámat magukhoz. Talán csak meg akarja ünnepelni, hogy végre nem vagyok kórházban, bár kétlem, hogy ezen sok ünnepelni való lenne. Miután megérkeztünk, Haruto a karjába vett és úgy vitt be a házba. Tisztára, mint a friss házasok. Romantikus nem? Tekintve, hogy egyáltalán nem mozognak a lábaim, nekem inkább kínos volt, mint romantikus. Szépen leültetett engem a kanapéra, ahol az anyám, Haruto apja és bátya ültek. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy minden szempár rám szegeződik.
- Ne nézzetek már így, kutya bajom! - vigyorogtam kínomban.
- Kislányom, ezen semmi vicces nincs. Haruto Kun, valami fontosat akart közölni velem, ezért hívott ide. Utána pedig szépen hazamegyünk és nem zavarjuk őket.
- Anya ne égess már! - nyöszörögtem, mire Haruto szót kért.
- Igazság szerint, a fő ok eredetileg az volt, hogy megünnepeljem azt, hogy Riko Chan végre hazajöhet a kórházból, de kicist megváltoztak a dolgok! - Riko Chan? Haruto most próbál udvarias lenni az anyám előtt? Hiszen már ismeri, miért kell a formalitás.
- Fiam, csak bökd ki mit akarsz! - nézett rá az anyám, mire én elkezdtem lejjebb csúszni a kanapén.
- Az érettségi után szeretném feleségül venni Riko Chant!
- Hogy mi?? - kérdeztük mind a négyen egyszerre. Na igen, ha van valami amire egyikünk sem számított az, hogy Haruto tulajdonképpen most kéri meg a kezem. Normális esetben most a nyakába ugranék, de tekintve, hogy egy lépést sem tudok megtenni, ez most inkább gondot jelentett.
- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet! - motyogtam, amit mindenki meghallott és ezúttal, minden szempár rám szegeződött.
- Riko figyelj tisztában vagyok az állapotoddal! Ha ez lenne a gond, akkor ne emészd magad!
- Te ezt nem értheted meg! Nem akarok felesleges púp lenni a hátadon! Nem akarom, hogy sajnálj engem! - ezt már remegő ajkakkal mondtam kis, ezután pedig szépen elbőgtem magamat. Anyám és Haruto apja igyekeztek vigasztalni, ami bevallom jól esett, de meg nem nyugodtam tőle.
- Ki mondta, hogy sajnállak idióta! - most először üvöltötte le a fejemet, persze ő nem rosszindulatból. A nyakán megfeszültek az idegek és egy picit meg is ijedtem - Kit érdekel, hogy nem tudsz járni? Szerinted eddig azért voltam veled, mert kívülről tökéletes voltál?
- Nem? - kérdeztem vissza, mire Haruto még jobban felemelte a hangját.
- Mégis, hogy gondolhatod rólam azt, hogy csak azért vennélek el, mert sajnállak? Sosem szeretnék senkit pusztán sajnálatból.
- Igen tudom, de én nagyon félek!
- Volt olyan alakalom, amikor úgy érezted cserben hagytalak? - lehajolt hozzám és a szemembe nézett. Én megráztam a fejemet, mire ő odaült közvetlenül mellém.
- Akkor csak bízz bennem és gyere hozzám jó? - én bólintottam egyet, majd az asztalon lévő dobozból elővett, egy gyémántgyűrűt és ráhúzta az ujjamra. Mosolyogva pillantottam a gyűrűre, majd szorosan átöleltem Haruto - t. Tény ami tény, hogy ez a nap eseménydúsan kezdődött és fejeződött is be.

7.rész

"Te úgy döntöttél, inkább magadat keresed meg, ezért mindenkinél törékenyebb, ugyanakkor erősebb voltál"

Reggel mikor felkeltem, első utam Haruto szobája felé vezetett. Kértem tőle időt, hogy felkészülhessek arra a bizonyos első éjszakára, ugyanis nem tartottam még késznek magamat arra, hogy bármelyik férfi is megkaparinthassa a testemet. Legnagyobb döbbenetemre, azonban a fiú nem volt a szobában. Sőt, ahogyan körbe értem a házban, nem volt otthon senki sem. Nagyon meg voltam ijedve, mert még sosem voltam egyedül, egy idegen házban. Hirtelen kocsinyikorgást hallottam, majd üvegcsörömpölést. Ijedten kinéztem az ablakon és akkor vettem észre, hogy Haruto és Naoki együtt ülnek egy kocsiban és egyikőjük sincsen eszméleténél. Én kirohantam hozzájuk és az összetört ablakon keresztül próbáltam őket ébresztgetni, de mind hiába. Ott voltam egyedül és hiába kértem segítséget, senki sem jött oda hozzám. Pánikba estem és kiabáltam egyet teli torokból, mikor Mai jelent meg a szemeim előtt.

- Riko fel kéne már ébredned! Ha a tanár felszólít, nem lesz majd mit válaszolnod!

- Tehát ez csak egy álom?

- Miért mit gondoltál? Na sürgősen ébredj fel! - Mai kiáltásától rögtön kipattantak a szemeim és rájöttem, hogy épp a tanteremben aludtam el.

- Miről maradtam le? - súgtam oda a mellettem ülő Mai - nak.

- Nem sok mindenről, viszont alvás közben sírtál, ez normális?

- Csak volt egy rossz álmom, de semmi komoly.  Nyugodt vagyok.

- Akkor oké, mert ma találkoznod kell az ex barátoddal!

- Kire gondolsz? Nekem Haruto az első barátom és vele tudtommal nem szakítottam.

- Naoki - ra céloztam. Kell vele készítened egy interjút.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Tudod, hogy mi történt, mikor legutóbb Naoki közelébe kerültem. Semmi jó nem származna belőle, szóval megcsinálnád inkább te?

- Riko ezt muszáj neked csinálnod! Nem húzhatod ki magadat azért, mert nem akarsz problémákat, amik jelenleg is fennállnak. Légyszíves, nem hagyhatsz cserben! 

- Jó rendben nem bánom, akkor csináljuk meg! - erre ki is csöngettek. Ráharaptam az alsó ajkamra és megindultam a tornaterem felé. Épp akkor értem oda, mikor Naoki a mezét vette fel, így elsőosztályú látvány tárult elém, a felsőtestére, pontosabban a hátára. Nehéz visszafognom magamat ilyenkor.

- Naoki! - szólítottam meg, majd beléptem a terembe.

- Nahát nem számítottam rád, a múltkori miatt. Ne haragudj, hogy megütöttelek, nem volt szándékos.

- Fátylat rá! Már úgysem fáj, Haruto meg ott volt velem a kórházban, szóval nem történt semmi komoly.

- Engem igenis zavar ez az egész. Tényleg bocsi a múltkori miatt.

- Nekem kell megcsinálnom veled az interjút. Szóval kezdhetnénk?

- Nem lesz gond? Tudtommal a barátod nem igazán szereti, ha a közeledben vagyok.

- Meg is van rá az oka, ha jól tudom. Ez most munka, Haruto pedig meg fogja érteni. Elhoztam mindent, szóval neki is láthatunk! - leültem a lelátóra és elővettem a laptopomat. Kinyitottam és elkezdtem volna gépelni, de Naoki visszacsukta a gép tetejét.

- Nekem ez így nem megy! Ha itt vagy a közelemben, nem bírok magammal, szóval jobb, ha elmész.

- Próbáld már meg elkülöníteni a munkát és a magánéletet egymástól!

- De nem tudom. Én szerelemes vagyok beléd és ezt nem tudom elfojtani! - Elkapta a csuklómat, majd magához húzott és erővel megcsókolt. Most nem éreztem azt a bizsergést, mint az első csókunknál, ez sokkal inkább volt kellemetlen. Na és persze ki jelent meg rögtön a szemkápráztató jelenet után? Hát persze, hogy Haruto! Természetesen pipa volt, ahogyan azt egy normális embertől elvárható, akinek egy másik pasi megcsókolja a barátnőjét. Én meg sem mertem szólalni, különben az én fejemet is leordította volna, az tuti.

- Elárulnád, hogy már megint mit művelsz? - Haruto igyekezett higgadt maradni, de nem jött össze neki.

- Épp most zavartál meg minket a csókolózásban haver! Neked nem tanították meg, hogy ne avatkozz mások dolgába?

- Neked teljesen elment az eszed? Mi a fene bajod van neked? Riko engem választott, ne avatkozz bele értetted? - Haruto elkapta Naoki mezét és dühösen nekiemelte az öklét, de el is rántotta onnan, mikor meglátott engem. Én igyekeztem meghúzni magamat, nehogy probléma legyen belőle. Inkább, csak szép csöndben ültem és igyekeztem nem eltörni az ujjaimat idegességemben.

- Nem fogok neked magyarázkodni! Különben is nincs is mit megmagyarázni! - Láttam, hogy Naoki nagyon dühös és szíve szerint bemosott volna egyet Haruto - nak. Ehelyett azonban dühösen kirobogott a teremből. Haruto odaszaladt hozzám.

- Menj utána! - lihegett, én pedig kitágult szemekkel bámultam rá.

- Az előbb, még pipa voltál, amiatt, hogy vele vagyok.

- Igen, de nem akarom, hogy hülyeséget csináljon. Csak te tudod őt lecsillapítani. Kérlek menj utána és ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon! - én bólintottam egyet, majd elkezdtem Naoki után szaladni. Végigrohantam a folyosón és igyekeztem megtalálni. Az egyik ablakból láttam, hogy épp az autójába készül beszállni, én pedig rohantam tovább és sikerült elérnem őt épp akkor, mikor beszállt a kocsijába.

- Te meg mit keresel itt? - nézett rám olyan tekintettel, mintha épp készülne felnyársalni.

- Utánad jöttem, mert nem akarom, hogy hülyeséget csinálj!
- Szállj ki a kocsiból! Nem akarom, hogy bajod essen!
- Már pedig addig nem megyek el, ameddig le nem nyugszol.
- Te akartad, én figyelmeztettelek! - Naoki beindította a kocsit, majd a padlógázra lépett. Kis híja volt, hogy lefejeltem az üveget, de szerencsére ez nem történt meg. Nagyon bepánikoltam és már megbántam, hogy nem szálltam ki a kocsiból, ahogyan Naoki kérte tőlem. Erősen kapaszkodtam és csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz ha tényleg valami hülyeséget csinál. Hirtelen elborult az agyam és elkaptam a kormányt és elkezdtem rángatni, hogy meg tudjam állítani a kocsit.
- Mit csinálsz engedd el! - Naoki - val, szinte közelharcot folytattunk a kormányért és közben egyikünk sem figyelte az utat. Azt sem vettük észre, hogy velünk szemben jön egy kamion. Amikor odapillantottam már késő volt. Annyit tehettem, hogy behunytam a szememet. Hallottam egy robbanást és az üveg csörömpölését, pont mint az álmomban. Csak itt Haruto helyett én voltam életveszélyben. Legbelül azt éreztem. hogy itt a vég és ennyi jutott ki az életből.
********************************************************************************
Eltelt néhány nap a baleset óta. Naoki azóta is az intenzíven fekszik és nem ébredt fel. Az orvos velem közölte, hogy átmeneti bénulásom van, ami annyit tesz, hogy egy darabig nem fogok tudni járni, de szerencsére csak addig, amíg meg nem erősödnek az izmaim. Haruto nem jött be hozzám egyszer sem, amit rendkívül furcsálltam. Eddig mindig ott volt mellettem és pont most hagy itt, mikor a legnagyobb szükségem van rá. Nem utáltam őt és dühös sem voltam rá, pusztán csak csalódtam. Azt gondoltam, hogy nem hagy majd magamra. Ott ültem a kórház tetőterén és hagytam, hogy a lehulló hópelyhek beterítsék az arcomat. Tél közepe volt már. Az orvosok azt mondták, hogy csúszott az út, ezért történt a baleset. Én bevallom arról a napról nem sok ugrik be, de az biztos, hogy nem a csúszós út miatt történt az a baleset.
- Riko! - hallottam meg magam mögött egy hangot. Tudtam, hogy ez csak egy embertől jöhetett.
- Haruto hát eljöttél!
- Ne haragudj, csak emésztenem kellett magamban a történteket, ezért nem jöttem korábban. Meg aztán, mégis csak az én hibámból történt a baleset.
- Mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Ha nem idegesítem fel Naokit, akkor neked nem kellett volna utánamenned és az egész baleset meg sem történik.
- Nézd nem emlékszem túl sokra a balesetből, de az biztos, hogy neked semmi közöd nem volt hozzá. Hiszen nem tudhattad, hogy mi mit csinálunk. Ha Naoki felébred, akkor majd megmondja mi történt valójában.
- Már ha egyáltalán felébred, ami kétséges, ahogy az is, hogy valaha lábra fogsz állni.
- Hé lenyugodnál? Ne legyél már ennyire pesszimista. Nem ilyennek ismertelek meg téged.
- Ha belegondolok, hogy min mész most keresztül miattam. Nem érdemlem meg, hogy a barátod legyek, mert nem tudtam vigyázni rád! - Leguggolt, hogy egy magasságban legyen velem, én pedig láttam, hogy könnyesek a szemei. Nagyon elveszett volt, én pedig nem tudtam hogyan vigasztaljam őt meg. A kezemmel óvatosan megsimogattam a fejét és igyekeztem őt megnyugtatni.
- Na nyugodj meg. Én egyáltalán nem haragszok rád! Minden rendben lesz, csak had teljen el egy kis idő oké? - nyomtam egy puszit az arcára, mire ő elmosolyodott.
- Szuper barátnő vagy!
- Tudom és igyekszem. Akkor rendben vagyunk?
- Persze, hogy rendben! - felemelte a fejét és nyomott egy csókot a számra. Noha a baleset következményét, egy darabig még hordozni fogom, az biztos, hogy sosem leszek egyedül.