3.rész Első és utolsó randi

"Ekkor jöttem rá, hogy ez "örökké" volt a szemedben, abban a pillanatban láttam, hogy sírsz"( Mandy Moore: Cry)

Mi a mai napban a legjobb? Hát természetesen, hogy ma randim lesz az iskola szívtiprójával, Kamiya Naoki - val. Igen a tegnapi csókunk után meg sem lepődtem, mikor randira hívott. na jó talán egy kicsit mégis csak. Viszont ki nem hagytam volna, egyetlen randit sem vele. Izgatottan készültem a randinkra, ami természetesen hol is lehetett volna máshol, mint a parkban. Éjszakai piknik, nem is hangzik olyan rosszul mi? Miután hazaértem az iskolából, rögtön nekivetettem magamat a ruhaválogatásnak. Hiszen akármiben csak nem jelenhettem meg ott. Miután sikerült eldöntenem mit veszek fel, már csak az volt hátra, hogy kicsinosítsam magamat. Feltettem magamra egy enyhe sminket, majd felfogtam a hajamat és készen is voltam. Általában kevesebb idő is elég ahhoz, hogy elkészüljek, de mivel ez egy randi így meg kell adni a módját. Eltettem a táskámba a mobilomat, majd a táskámmal együtt elindultam a randi helyszínére. Kicsit ijesztő volt egyedül a sötétben, így azt sem vettem észre, mikor gy árnyék emelkedett ki a sötétből.

- Riko Chan? - A hang tulajdonosát ezer közül is felismerném.

- Haruto Kun? Te meg, hogy kerülsz ide?

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Mégis miért vagy ilyen későn, még az utcán. Haza kellene menned.

- Igen de, most nem lehet. Randim van Naoki - val. Tudod tegnap mikor eljöttem a kórházból, ő kicsit segített nekem.

- Tehát ezért mondtad, hogy menjek haza igaz? Hogy el tudja menni a kórházból és láthasd őt? - képtelen lettem volna hazudni neki. Nem akartam megbántani, de ha eltitkolom előtte az igazságot, az csak rosszabb lenne.

- Ne haragudj! Te annyit segítettél már nekem. Most biztos azt hiszed, hogy totál megszállott vagyok, de ez nem igaz.

- Tudom, emiatt nem kell aggódnod. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, hogy te őt szereted, de nem tehetek ellene semmit sem! - odaléptem hozzá, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Tudtam, hogy meg fogsz érteni. Ne haragudj, de el fogok késni! Holnap találkozunk! - hátat fordítottam neki, hogy ne lássa mennyire szomorú lettem. Tudom, hogy mennyire rosszul eshet neki, hogy én Naokit választottam, de előbb vagy utóbb muszáj lesz beletörődnie. Lassan odaértem a parkba, ahol már meg volt terítve, Naoki pedig egy fa mellett ácsorgott.

- Naoki! - kiáltottam fel, majd felé intettem.

- Csak, hogy megjöttél. Még két perc és én mentem volna érted.

- Ne haragudj, hogy késtem, de tudod milyenek a lányok. Milyen szép itt minden.

- Szerettem volna, ha erre az estére minden tökéletes. Hiszen ez mégis csak az első randink lesz és remélhetőleg nem is az utolsó!

- Remélhetőleg? - kérdeztem kicsit bizonytalanul.

- Nyugi, csak vicceltem. Persze, hogy nem ez lesz az utolsó randink. Na enni, akarsz vagy? - lépett hozzám közelebb és mélyen beszívta magába a parfümöm illatát.

- Vagy? - kérdeztem kacéran, majd egy csókot nyomtam a szájára. Mindketten elnevettük magunkat. Ez az első randim, mégis, olyan mintha mi mindig is összetartoztunk volna. Az éjszaka csodaszép volt. Azt hittem sosem fog valóra válni az álmom, amiben én vagyok Kamiya Naoki barátnője, de úgy tűnik nem lett igazam és mennyire örülök ennek. Az igazság, hogy gőzöm sem volt arról, hogy mit mondjak neki. Csak azt tettem, amit máskor is szoktam, rögtönöztem. 

- Ez az első alkalom, hogy egy fiúval randizok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés! - miket beszélek. Persze, hogy egy randi mindig jól érzéssel tölti el az ember lányát.

- Örülök, hogy jól érzed magadat. Legalább amíg máshol járnak a gondolataid, addig figyelhetem minden mozdulatodat. Igaz, minden egyes megnyilvánulásodat jól ismerem, de mégis jó látni, ahogyan mosolyogsz.

- Most eléggé zavarba hoztál. Senki sem mondta még nekem, hogy szép a mosolyom! - Kivéve persze Harutot, de ha megemlítem, akkor félreértené és megharagudna a barátjára és ezt én végképp nem akarom. Ők ketten nagyon jó barátok, ez maradjon is így.

- Mi lenne, ha lassan elindulnánk haza? Már kicsit késő van és holnap iskola. nem szeretném, ha anyukád aggódna, hogy nem vagy még otthon.

- Rendben van! - egyeztem bele és mindketten felálltunk a helyünkről. Naoki felém nyújtotta a karját, én pedig belekaroltam. Olyan boldogan sétáltunk végig az utcákon. Akkor még nem sejtettem, hogy az álmom hamarosan igazi rémálommá fog válni.

- Naoki! - mindketten a hang irányába fordultunk, majd megláttuk Naoki volt barátnőjét Natsumit. A lány kétségbeesetten nézet rá egykori szerelmére, akit csúnyán átvert.

- Mi történt?  - kérdezte Naoki hűvösen a lánytól.

- A segítségedre van szükségem! - látszott a szemén,, hogy néhány pillanattal ezelőtt, még sírt.

- Natsumi megijesztesz mi történt? - kérdezte Naoki, majd elengedte a kezemet és minden figyelmét az előtte lévő síró lányra fordította.

- Kérlek ne itt beszéljük meg! Haza tudnál vinni engem?

- Igen persze. Riko nagyon sajnálom, de haza tudnál menni egyedül? Nem hagyhatom őt magára ilyen állapotban.

- Persze nem gond menj csak nyugodtan! - Úgy tettem, mintha nem zavart volna ez az egész. Végtére is, ki vagyok én, hogy elítéljem az embereket? Elfordultam, de egy pillanatra mégis visszanéztem, de bár ne tettem volna! Natsumi ugyanis Naoki ajkára tapasztotta a sajátját és csókolózni kezdtek. Abban a pillanatban, legszívesebben kitéptem volna a szívemet. Fojtogató érzés tört rám és legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna. Hogy én mekkora egy hülye voltam. Miért hittem el, hogy ez az álom igenis valóságos? Haruto figyelmeztetett, hogy ez nem jó ötlet és én hülye meg nem hittem neki. Olyan egyedül éreztem magamat, mintha csak egy álom lett volna, aminek a féltékeny volt barátnő vetett véget. Láttam, hogy Natsumi és Naoki elsétálnak és egyikőjük sem nézz vissza. Ha egyszer megtették volna, láthatták volna mennyire összetörték a szívemet. Csak álltam ott teljesen egyedül, a fájdalmamba temetkezve. Vagyis azt hittem egyedül vagyok. Aztán egyszer csak két kar gyengéden körül fonódott a derekam körül. Hátra sem kellett nézzek, egyből tudtam kihez kapcsolódnak ezek a karok.

- Mindig jókor vagy jó helyen! Szerinted is totál idióta vagyok igaz Haruto?

- Már hogy lennél az? Hiszen nem tudhattad, hogy Naoki ismét bedől Natsumi vonzerejének. Egyszerűen csak így alakult! - éreztem, ahogy a könnyeim folynak lefelé az arcomról, erre Haruto csak még szorosabban kezdett ölelni. Őszintén bevallom, hogy egyáltalán nem zavart. Sőt kifejezetten jól esett, hogy ott volt mellettem. Szembe fordultam vele, majd az arcomat a mellkasára döntöttem.

- Nem baj, ha egy kicsit így maradok? Annyira megnyugtató ez.

- Addig maradsz így, ameddig csak jól esik! - a karjával átölelt, én pedig keserves sírásba kezdtem. Most először törték össze a szívemet és valószínűleg nem utoljára.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem. Te mindig akkor jössz, amikor a leginkább szükségem van a vigasztalásra. Köszönöm Haruto!

- Szeretnéd, hogy hazavigyelek? - kérdezte, én pedig egy aprót bólintottam a fejemmel. Haruto a karjába kapott, én pedig a kezeimmel csimpaszkodtam belé. Valahogy más szemmel tekintettem erre a fiúra. Eddig csak azt hittem, hogy szimplán csak kedves akart lenni velem, de valahogy most kezdtem el érezni, hogy őt tényleg szeret engem. Ő tényleg csak azt akarja, hogy boldog legyek. Talán őt kellene válasszam, ha boldog akarok lenni és megkapni a boldogan éltek amíg meg nem haltak befejezést?

- Tudod egyáltalán hol lakok? - kérdeztem félálomba, mire Haruto felnevetett.

- Nem, de van a házunkban egy vendégszoba, ami sürgős esetekre van fent tartva és azt hiszem, ez most nagyon sürgős eset! - én kissé elmosolyodtam. Vele minden annyira más. Olyan egyszerű  minden.

- Miért szeretsz engem? - kérdeztem meg, mire Haruto eléggé zavarba jött.

- nem tudom az okát. Csak egyszerűen szeretlek, minden hibád és butaságod ellenére. Olyan lány vagy, akivel egy fiú szívesen együtt lenne, mert mindig mosolyogsz és sosem panaszkodsz arról, hogy nem vagy gazdag.

- Nem akarsz a barátom lenni? - kérdeztem, mire Haruto megtorpant.

- Hiszen a barátod vagyok! - kissé zavartan elmosolyodott, én pedig megráztam a fejemet.

- Én nem szimplán egy barátra gondoltam, hanem a barátra. Azt mondtad szeretsz igaz? Vagy attól félsz, hogy nem fogom elfelejteni Naokit azután amit most tett velem?

- Nem ettől félek. Csak túl elhamarkodottan hozol döntést és ez nem helyes. Mi lenne, ha holnap beszélnénk erről.

- De nem akarok holnap beszélni erről. Azt szeretném, ha itt és most döntenél! Szeretném, ha olyan fiú lenne mellettem, aki szeret és nem megy vissza a volt barátnőjéhez, mintha semmi sem történt volna. Olyan barátot akarok, amilyen te vagy Haruto. Aki kedves, mindig ott van amikor szükségem van rá és szeret engem. Én szeretni akarlak, mert megérdemled! a szemeimből ismét könnyek szöktek ki. Haruto óvatosan letett a földre, majd a karjai közé vont.

- Már, hogy ne akarnék a barátod lenni, de félek, hogy meg fogod bánni a döntésedet.

- Nem fogom ebben biztos lehetsz. Nem fogom megbocsátani neki, hogy csak játszott az érzéseimmel, mintha csak egy labda lettem volna, amit betalál a kosarába!

- Akkor most mit akarsz tenni?

- Szeretnék azzal lenni, aki tényleg engem szeret és akiről biztosan tudom, hogy sosem csapna be! - elmosolyodtam, mire Haruto a két tenyere közé fogta az arcomat és megcsókolt. Ez a csók teljesen más, volt mint Naoki csókja. Ez a csók gyengéd volt, mint amilyen Haruto is. A gyomromban pillangók táncoltak. Noha ő sosem szerepelt az álmaim hercegei között, de végül mégis kénytelen leszek felvenni a listára, amin eddig csak Kamiya Naoki szerepelt. Úgy tűnik a két herceg közül, csak az egyik tudta megőrizni a pozícióját, míg a másikat száműztem a listáról és ezzel együtt a szívemből is.

2.rész

"Úgy teszek, mintha erős volnék, de szeretném elmondani neked, hogy köszönöm"(Yamapi: Loveless)

 Fertőtlenítő illat csapta meg az orromat. Lassan kinyitottam a szememet, mert az sehogy, sem akart csukva maradni. A szobám helyett azonban csak fehér falak fogadtak. Körbenéztem és csak annyit láttam, hogy két függöny, az ágyam mindkét oldaláról eltakar engem. Óvatosan, kidugtam, a kezemet a függöny mögül és egy gyengéd érintés, megbizsergette a testemet.

- Riko Chan végre felébredtél! Már nagyon aggódtam miattad!

- Haruto Kun? Mégis mi történt? Nem emlékszem semmire.

- Visszamentem, hogy megnézzem hazamentél e már. Mikor odaértem, láttam, hogy mozdulatlanul fekszel a földön. Behoztalak a kórházba és megkértem a bátyámat, hogy vizsgáljon meg téged. Belázasodtál és ettől lettél rosszul. Az anyukád megkért, hogy maradjak még itt, ameddig csinál neked reggelit.

- Egész éjszaka itt voltál mellettem?

- Igen. Csak nem hagyhattalak magadra ilyen állapotban! - A másik kezemmel elhúztam a függönyt és csak akkor láttam, meg hogy Haruto nem aludt egy percet sem. Ezt a sápadt arcáról és a folytonos pislogásáról könnyen észrevettem. Igyekeztem elmosolyodni, mert még véletlenül sem akartam azt, hogy aggódjon miattam. Bevallom, azért kicsit jól esett, hogy ennyire fontos vagyok egy fiúnak.

- Köszönöm Haruto Kun, de most inkább haza kellene menned, hogy pihenj egy kicsit. A bátyád orvos?

- Igen. Az apám ennek a kórháznak az igazgatója, a bátyám, pedig a főorvos, szóval hozzá bármilyen kényes üggyel, fordulhatok.

- Már értem, miért akarsz te is orvos lenni. Biztosan nem könnyű, ha olyan sokat várnak el tőled a szüleid.

- Csak az apám. Az anyukám meghalt, mikor 6 éves voltam. Viszont, én találtam ki, hogy orvos akarok lenni, az apám rám bízta a döntést.

- Milyen mázlista vagy. Bezzeg az enyém, mindenképpen azt akarja, hogy olyan munkám legyen, amivel sok pénzt kereshetek, mert be kell segítenem, a pénzkeresésben. Ezért is szoktam hegedülni. Ha valahol fellépek, azért általában pénz is kapok.

- Nem kéne ennyi terhet magadra venni. Szerintem fontosabb dolgokkal kellene törődnöd, mint a barátokkal lenni, vagy szerelmesnek lenni! - ha elmondhatnám neki, hogy mennyire szenvedek attól, amit Naoki mondott nekem tegnap, azzal csak megbántanám az érzéseit és ezt nem akarom.

- Talán igazad van. Figyelj komolyan haza kell menned, hogy pihenhess. Ma úgysincs iskola, szóval most azonnal menj haza világos?

- Értettem főnök. Ugye megígéred, hogy addig nem keveredsz semmiféle bajba?

- Igen persze. Köszönöm még egyszer!- rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott, majd elhagyta a szobát. Én ásítottam egyet, majd felvettem az ágyam mellé kitett ruhámat. Miután kész voltam vele, úgy döntöttem szívok egy kis friss levegőt. Ezt mások szökésnek nevezik, én viszont csak egy ártalmatlan kiruccanásnak. Észrevétlenül kiosontam, majd egyenesen a kosárpálya felé vettem az irányt. Na nem azért, mert Kamiya Naoki a hétvégéket mindig gyakorlással tölti, hanem mert ott felejtettem a naplómat. Kicsit gyerekes dolog az én koromban naplót vezetni, de muszáj kiadnom magamból, a felesleges feszültséget, örömöt, vagy bánatot. Minden abban van, többek között az is, hogy mennyire bolondulok Kamiya Naoki - ért. Ha bárki beleolvasna, az elképesztően kínos és gáz lenne. Út közben magamba szívtam, a nyirkos levegő illatát. Imádom a reggeleket, mert ilyenkor minden virágon ragyognak a harmat cseppek, és a fű sem olyan száraz, mint szokott lenni. Minden olyan gyönyörű volt. Ahogyan a kosárpályához értem, megláttam, ahogyan Kamiya Naoki a barátaival beszélget. Nem szokásom hallgatózni, de most belém bújt a kisördög.

- Naoki, akkor tényleg ajánlatot kaptál, hogy az érettségi után az NBL tagja legyél?

- Igen. Tegnap megkerestek és felajánlották, az egyik szabad helyüket.

- Mégis, hogy sikerült ezt elérned? Hiszen az a legjobb kosárcsapat, szinte az egész világon.

- Az titok! Úgyis megfogjátok tudni, ha itt az ideje. Előtte meg kell köszönnöm, annak az őrangyalnak, aki segített nekem. A kezeim elkezdtek remegni. Lehetséges, hogy a cikkem miatt keresték meg őt? Na azt már nem! Tegnap világosan közölte velem, hogy nem kér a segítségemből, szóval inkább ne köszönjön meg semmit sem. Láttam, hogy a fiúk elmennek, gyorsan a falhoz húzódtam, de pechemre az egyik nekem jött és elestem.

- Shirakawa San, te meg, hogy kerülsz ide? - Kérdezte Shuji Naoki, másik igazán jó barátja.

- Én csak... Viszlát! - gyorsan fejet hajtottam, majd elkezdtem az ellenkező irányba futni. Mikor hátranéztem, láttam, hogy Naoki fut utánam. Igyekeztem gyorsabb lenni, de végül mégis csak utolért engem.

- Állj meg kérlek! - gyengéden elkapta a karomat, majd maga felé fordított.

- Mégis mit szeretnél? Szerintem tegnap már eleget mondtál! Sajnálom amit tettem, de nem is engedted, hogy megmagyarázzam a dolgokat.

- Tudom és ne haragudj! Különben is neked hála, bekerültem egy igazán elismert kosárcsapatba.

- Ennek nagyon örülök, de most tényleg mennem kell! - próbáltam elmenni, de ő továbbra sem engedett el.

- Ezt legalább fogadd el! - a kezembe nyomott egy kis piros dobozt, mire én zsebre vágtam.

- Köszönöm, de igazán nem kell megköszönnöd.Most mennem kell! - elengedtem a kezét, majd hazafutottam. Annyira kínos volt ez az egész. Ahelyett, hogy kedves lettem volna vele, inkább úgy tettem mintha nem is érdekelne az egész. Mégis, hogy lehetek én ekkora hülye. Elkezdtem keresni a lakáskulcsot, mikor eszembe jutott, hogy mindenem a kórházban van. A homlokomra csaptam, majd leültem a küszöb elé.

- Csak nem zártad ki magadat? - mikor felnéztem, Naoki ott állt előttem és csak mosolygott.

- Nem, a kórházban maradt a kulcsom és most nem tudok bemenni.

- Miért voltál te kórházban?

- Tegnap kicsit túl sokáig álltam az esőben és rosszul lettem, de Asou Kun arra járt és segített nekem.

- Miért segített neked Haruto? A végén még féltékeny leszek! De várj, ugye mikor elmentem te hazamentél és nem maradtál ott egyedül az esőben?

- De igen ott maradtam. Kicsit megdöbbentett, hogy így kikeltél magadból, de már semmi bajom, szóval nem kell aggódni.

- Már, hogy ne aggódnék? Hiszen mégis csak miattam történt ez. Na gyere, visszaviszlek a kórházba.

- Nem kell. Azért jöttem el onnan, mert nem éreztem ott jól magamat. 

- Akkor legalább gyere át hozzám, ameddig nem ér haza az anyukád.

- Tessék? De miért?

- Hogy ne ülj itt egyedül. Ott majd felhívhatod az anyukádat, hogy ne aggódjon érted. Na gyere már! - felém nyújtotta a kezét, én pedig félénken ugyan, de megfogtam és így indultunk el a házához. Bevallom, a legvadabb álmaiban sem gondoltam, hogy egyszer Kamiya Naoki és én kézen fogva fogunk sétálni. Nagyon kellemes volt. A háza, alig néhány méterre volt a házunktól. Miután megérkeztünk, bementünk, majd a kanapéra ültem.

- Maradj itt, én csinálok egy teát, mert látom, hogy dideregsz! - én kissé elpirultam, majd bólintottam egyet. Ahogyan körülnéztem, láttam sok képet a családjáról, a húgáról és az anyukájáról, de egy valakiről hiányzott a kép, ez pedig Naoki apja.

- Kamiya Kun, mi van az édesapáddal? - kérdeztem kissé bizonytalanul, nehogy megbántsam.

- Mikor anyám terhes volt a húgommal, lelépett az anyámmal, meg a teljes vagyonunkkal. Azóta elég nehezen élünk meg, de szerencsére, az anyám új férje egy vállalat tulajdonosa, ami szponzorálja az ARCS -t. Úgy, hogy az anyagi gondjaink megoldódtak.

- Az én apám is elhagyott minket. Az ő indoka egyszerűen csak az volt, hogy kevesellte a pénzt, amit az anyám keresett. Azóta a színét sem láttam, de nem is nagyon bánom.

- Tessék itt van a teád! - felém nyújtotta a bögrét, én pedig belekortyoltam.

- Kicsit kényelmetlenül érzem magam. Még soha nem voltam egy fiú lakásán se. Olyan furcsa érzés.

- Nem kell aggódnod. Azért hoztalak ide, hogy tudj pihenni. Egyébként írj egy üzenetet  mamádnak, hogy nincs bajod és ne keressen a kórházban - felém nyújtotta a telefonját, én pedig bepötyögtem az anyám számát, majd írtam neki egy üzenetet.

- Köszönöm Kamiya Kun!

- Nem én köszönöm. Egyébként megnézed végre az ajándékot, amit neked vettem?

- Igen persze - elővettem a dobozt, majd felnyitottam. Egy gyönyörű ezüst karkötő volt benne, amiről egy apró hegedű lógott le. A két ujjam közé vettem a hegedűt, majd elmosolyodtam.

- Honnan tudtad, hogy hegedülök?

- Hallottam, mikor felléptél legutóbb a bevásárló központban. Én már régóta figyellek téged Shirakawa Riko.

- Mi vagy te valami kém?

- Nem csak, ha valaki érdekel téged, arról szeretnél minél többet megtudni nem igaz?

- Még, hogy én érdekellek téged? Ugye ez most valami vicc?

- Ha az lenne, akkor most nem ülnél itt szemtől szembe velem. Sajnálom, hogy miattam sírnod kellett. Egy olyan szép lánynak mint te, nem áll jól a sírás.

- Én most tényleg nem tudom, hogy mit mondjak.

- Nem kell mondanod semmit. Sőt ha szeretnél, akkor haza is kísérlek, az anyukád már biztosan vár téged.

- Igen, de nehéz elfelejteni, amit mondtál nekem.

- Tudod, van valami, amit még a szavaknál is nehezebb elfelejteni! - gyengéden felhúzott, hogy egy magasságban legyünk, majd egy csókot nyomott az ajkaimra. Én nem ellenkeztem. Ez volt életem első csókja, de egyáltalán nem bántam meg. A csók közben úgy éreztem, mintha pillangók repdesnének a gyomromban. Boldogság öntötte el az egész testemet. Remélem, hogy ez az egész nem csak egy álom, amiből fel kell majd ébrednem, mert Kamiya Naoki csókját nem adnám oda senkinek!

1.rész

"Gyerünk, hagyd abba a sírást, minden rendben lesz"

A mai nap nem is kezdődhetett volna jobban. Ma van a születésnapom, ráadásul a mamám megígérte, hogy ennek alkalmából elhívhatom néhány barátomat, hogy csapjunk egy kisebb bulit. Persze a hangulatomat feldobta az is, hogy Kamiya Naoki olyan kedves volt velem. Persze ő mindenkivel kedves és segít mindenkinek, szóval igazán nem kellene különbnek éreznem magamat másoknál, de ma igazán megtehetem. Felkaptam magamra az iskolában viselt ruhámat, majd kimentem a konyhába. Az anyukámnak már hűlt helye volt, csak egy cetli volt a hűtőre ragasztva, amin az állt, hogy bevitte a húgomat az iskolába, nekem pedig nem kell ma suliba menjek. Nagyon megörültem a hírnek. Összeszedtem magamat, majd elmentem a suli közelében lévő szökőkúthoz, ahová értem fogni jönni majd az anyukám. Leültem a közeli padra, majd élveztem az egyedüllétet. Általában szeretem az emberek közelségét, de azért néha jó egyedül is lenni egy kicsit. Hallgattam, a szál susogását és ahogyan a madarak csicseregtek.

- Shirakawa San? Neked nem kellene már iskolában lenned? - ijedten hátat fordítottam, majd szembe találtam magamat Aosu Haruto - val, aki Kamiya Naoki legjobb barátja volt, már az óvoda óta. A nem kevésbé helyes és imádni való srác, hiába volt a lányok egyik kedvence, ő még sem szeretett a bűvkörükben lenni.

- Asou Kun észre sem vettelek! Ma nem megyek iskolába!

- Talán csak nem beteg vagy? Bár ezt rólad képtelenség lenne elmondani, hiszen mindig csak mosolyogsz.

- Nem vagyok beteg. Tudod ma van a születésnapon és az anyukámmal megyek el vásárolni, meg enni valamit! - zavarában elfordult, majd a kezében lévő egyetlen szál fehér rózsára pillantott.

- Boldog Születésnapot! - nyújtotta felém a rózsát, én pedig egy kicsit bizonytalanul, de elvettem tőle.

- Ezt a rózsát, nem Sasaki Sensei - nek hoztad? - Haruto teljesen odáig van az osztályfőnökünkért és próbálja őt kicsit megpuhítani, eddig sikertelenül.

- Igen, viszont a születésnapod fontosabb ennél! - mikor elmosolyodott, bevallom egy cseppet elpirultam. Olyan aranyos mosolya volt.

- Ezt meg hogy értsem?

- Úgy értsd ahogyan mondom. Fontosabb, hogy téged mosolyogni lássalak, mint az, hogy tovább próbálkozzak azzal aminek semmi értelme! - rám kacsintott, majd elindult az iskola irányába.

- Köszönöm Asou Kun! - ő megfordult, majd még egyszer rám mosolygott. Na most teljesen elvesztettem a fonalat. Lehetséges, hogy tetszem Asou Haruto - nak? Végül is ő egy nagyon aranyos srác, de ő nem Kamiya Naoki. Persze tudom, hogy nála meg esélyem sem lenne. Visszaültem a helyemre és úgy vártam, hogy anyu végre értem jöjjön és mehessünk végre. Még benne voltunk a télben, ezért odakint tombolt a hideg. Már lassan fél órája vártam a hidegben, mikor anya végre hajlandó volt megérkezni.

- Ne haragudj, a késésért, remélem nem kellett túl sokat várnod rám.

- Nagyon hideg van, nem mehetnénk már? - kérdeztem és összehúztam a kabátomat.

- Persze gyere vár minket a taxi! - én felálltam a helyemről, majd elindultunk a taxi felé. Boldog voltam, hogy ez a nap ma csakis az enyém lesz. Anya és én nagyon közel állunk egymáshoz, apa lelépése után, ez pedig még inkább elmondható volt. Szeretném, ha nem szenvedne hiányt sem ő, sem pedig a húgom. Ezért is kell keményen tanulnom. Miután megérkeztünk az étteremhez, már le volt foglalva nekünk egy asztal.

- Riko boldog születésnapot! - nyújtott át nekem, egy csokor virágot, én pedig megöleltem.

- Köszönöm anyu! Ez a nap, csak egyre jobb lesz.

- Tényleg, mégis kitől kaptad ezt a rózsát? - kérdezte anyu, miután meglátta a táskámban a fehér rózsát.

- Egy osztálytársam adta nekem. Ugye milyen szép? - kivettem a rózsát és beleszagoltam.

- Igen az. Nem is tudtam, hogy érdeklődnek utánad fiúk! Azt hittem, hogy nem foglalkozol ilyesmikkel.

- Nem is anyu! Asou Kun, csak figyelmes akart lenni, egyáltalán nem tetszek neki, ha erre akartál célozni!

- Ha te mondod, én elhiszem. Viszont örülnék, ha kicsit lazítanál! Túl sok terhet vettél magadra, ideje, hogy egy kicsit kényeztesd magadat. Megígéred, hogy többet fogsz szórakozni?

- Igen mama megígérem. Nem ehetnénk már? Nagyon éhes vagyok! - simogattam meg a hasamat, mire anya felnevetett. Persze szerinte ez vicces, pedig én komolyan mondtam. Miután megkaptuk a reggelinket, elkezdtük megenni. Ez a nap most egész jól indult és ezt nem csak az Haruto - tól kapott rózsákra értem. Anyu és én nagyon ritkán vagyunk kettesben, mert neki a húgommal is törődnie kell. Így legalább, most nem zavarhat meg minket semmi sem, legalábbis ezt hittem. Aztán megcsörrent a telefonja.

- Halló? Igen én vagyok! Rendben van, máris indulok!

- A főnököd volt igaz? - szóltam csalódottan és lesütöttem a szemeimet.

- Igen. Azt mondta, hogy mindenképp be kell menjek, de nem szívesen hagylak itt téged.

- Menj csak, én megleszek egyedül. A munka fontos tudom jól,

- Ígérem, be fogjuk pótolni! - nyomott egy puszit az arcomra, majd kisietett az étteremből, egyedül hagyva engem a sok ember között. Bevallom nagyon rossz, hogy a munka sokszor fontosabb a gyerekeinél. Pedig velünk is kellene törődnie. De legalább, ezen a születésnapomon ott volt velem, még ha nem is olyan sokáig. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy eleredt az eső. Hát ez remek, már tényleg, csak ez hiányzott. Mivel nem volt nálam esernyő, ezért igyekeznem kellett. Vettem egy mély levegőt, majd elkezdtem futni, amilyen gyorsan csak tudtam. Már majdnem otthon voltam, mikor észrevettem,  hogy Naoki, az esőben ácsorog esernyő nélkül.

- Kamiya Kun Jó reggelt! - köszöntem és odasiettem hozzá.

- Te meg mit keresel itt? Azt hittem az iskolában vagy, hogy kijavítsd a hibádat! - olyan hideg és kemény volt velem, amit nem tudtam hová tenni.

- Én nem is voltam ma iskolába. Nem értem, hogy mire gondolsz. Hiszen én nem csináltam semmit sem.

- Én erről beszélek! Miért gyengének beállítani engem? - kérdezte, majd a lábam elé dobta, a tegnap írt újságcikkemet.

- Azt hiszem, hogy valami hiba történhetett!

- Ne hazudj nekem! Megváltoztattad azt, amit mondtam neked és helyette azt tetted be, amit te mondtál. Mégis mire volt ez jó? - kiabált rám, mire én eléggé megijedtem.

- Én csak, segíteni szerettem volna neked, nem akartalak megbántani. Azt szerettem volna, ha az emberek látják, hogy te igazán törődsz azzal, hogy mindenki önmagát adhassa.

- Ki kért meg rá? Talán megkértelek rá, hogy hazudj a kedvemért? Megtennéd, hogy békén hagysz engem? Nincs szükségem senki segítségére, a tiédre, pedig főleg nincsen. Hiszen te akármennyit is küzdesz, úgyse fogod elérni, amit akarsz, helyette folyamatosan siránkozol! - felkapta a táskáját, majd abban a szempillanatban, el is ment. Én ott álltam egyedül, a zuhogó esőben és azon gondolkoztam, hogy miért lett ilyen hirtelen. Lehet, hogy a herceg akiről álmodtam, nem is létezik. Vagy ha mégis, az biztos nem Kamiya Naoki? Már kezdtem alaposan átfagyni, de a lábaim meg sem mozdultak. Éreztem, hogy már nem csak az esőcseppek mossák az arcomat, hanem a könnycseppjeim is. Lehet, hogy igaza van és én tényleg nem vagyok elég jó? Pedig én tényleg mindent megtettem. Talán fel kellene adnom ezt az egészet, hiszen az apám is megmondta, hogy tehetségtelen vagyok. Ha hallgattam volna rá, ez most nem történt volna meg. Behunytam a szememet és egyszerre csak azt kezdtem el érezni, hogy már nem hullanak esőcseppek sem az arcomra, sem a karomra. Kinyitottam a szemeimet, majd észrevettem a fejem fölött egy esernyőt. Magam mellé néztem és ott volt Haruto, teljes életnagyságban.

- Asou Kun, te meg, hogy kerülsz ide?

- Láttam, hogy veszekedtek és nem akartalak magadra hagyni. Főleg nem ilyen állapotban nem.

- Hallottál mindent?

- Nos azért mindent nem, de a lényeget igen.

- Én csak segíteni akartam neki, nem akartam, hogy mindenki rajta nevessen! - a könnyeim megállás nélkül, csak potyogtak a szemeimből. Haruto, az egyik kezével elengedte az ernyőt, és letörölte vele a könnycseppeket az arcomról.

- Te mindent megtettél. Ha valaki hibás, az Naoki amiért meg sem próbált téged meghallgatni. Pedig ő nem szokott ilyen lenni. Nem is értem, hogy mi üthetett belé.

- Te miért, vagy ilyen kedves velem? Hiszen Kamiya Kun a barátod, nem az ő pártját kellene fognod?

- Annak a pártját fogom, akinek igaza van. Ha neki lenne igaza, akkor tőlem is kaptál volna egy kis fejmosást, de semmiképpen, nem ordítottam volna le a fejedet a helyéről.

- Köszönöm, hogy próbálsz vigasztalni. Ez volt a legrosszabb születésnapom!

- Még szebbé lehet tenni! - átadta nekem az esernyőt, majd a táskájából, elővett egy szelet tortát, és beleszúrt egy gyertyát, amit meg is gyújtott.

- Ezt, meg honnan szerezted? - nevettem el magamat.

- Vannak jó kapcsolataim. Nagy gyorsan kívánj valamit és fúj el, mielőtt az eső megteszi helyetted! - én behunytam a szememet, majd kívántam egyet és elfújtam a gyertyát. Kicist boldognak éreztem magamat. Ez az Asou Kun, aztán nagyon érdekes egy srác. Aranyos, meg kedves velem, de vajon miért?

- Köszönöm Asou Kun. Legalább, valaki nem hagyott cserben és nem is üvöltötte le a fejemet.

- Boldog Szülinapot Riko Chan. Remélem nem bánod, hogy így hívtalak.

- Nem egyáltalán nem. A barátaim úgy hívnak ahogyan csak akarnak és te már a barátom vagy.

- Nem lehetnék több annál? - sóhajtott, én pedig lassan felé fordultam.

- Több? Mégis, mi szeretnél te lenni az életemben?

- Ha nem lennél szerelmes Naokiba, szívesen lennék én a barátod. Nahát el is állt az eső, akkor én megyek is! - összecsukta az ernyőt, majd elindult, nekem viszont muszáj volt megállítanom őt.

- Haruto Kun várj még! - odaszaladtam hozzá, majd megöleltem.

- Ezt most miért?

- Bármelyik lány örülne, ha ilyen barátja lehetne mint te, még én is.

- HA bármelyik lányt megkaphatnám, akkor nem lennének egyedülálló nők az országban. Kár, hogy én nem bármelyik lányt akarom. Holnap találkozunk! - megfordult, majd elindult, de előtte még rám mosolygott. Azt hiszem, amilyen rosszul kezdődött, ez a születésnap, annyira jól végződött.