13.rész(Naoki szemszöge)

"A pillanat és az örökkévalóság, egyforma mikor szerelmes vagy"

Idegesen járkálok fel és alá a hotelszobámban, miközben azon gondolkodok hogyan lehetek ekkora szerencsétlen? Nem elég nekem, hogy a saját hülyeségemnek köszönhetően leromboltam mindent ami évekkel ezelőtt felépítettem, de most meg az is kiderül, hogy a nő akit szeretek már a legjobb barátom felesége, ráadásul nemsokára a második gyerekük is megszületik. Kérdem én: Lehetek még ennél is szerencsétlenebb? Egyre jobban nyomaszt a dolog, hogy Riko és Haruto fia nem fog előkerülni és Riko belebetegszik majd a dologba. Már épp ott tartottam, hogy felhívom őt, mikor megcsörrent a mobilom. Hálistennek Riko volt az, így azonnal felvettem.
- Riko, történt valami?
- Naoki, meg van a kisfiam! Épp a kórházban vagyok és várom mit mond az orvos!
- Rendben, mindjárt odamegyek!
- Ne, az nem lenne okos ötlet. Haruto is itt van és nem akarom, hogy így tudja meg a dolgot. Jobb lenne, ha most inkább nem jönnél ide!
- Nézd, ígérem a közeledbe se fogok menni, de szeretném legalább egyszer látni a fiadat. Megengednéd nekem? - tudom elég nagy hülyeség, de úgy érzem látnom kell őt, még ha csak egyszer is. Elvégre mégis Riko gyereke. Végül beleegyezett, hogy odamehessek, én pedig azonnal indultam is. Útközben azon törtem a fejem, vajon hogyan mehetnék a kis srác közelébe anélkül, hogy Haruto észrevenné. Szerintem ő még azt sem tudja, hogy visszatértem és talán jobb ha ez egy darabig még így is marad. Mikor megérkeztem, megérdeklődtem hol fekszik a kölyök és fel is mentem a harmadik emeletre. Riko ott pityergett az egyik széken ülve, Haruto pedig nem volt sehol.
- Naoki! - mikor meglátott odaszaladt hozzám, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
- Ugye nincs semmi baja?
- Egy árokban találtak rá. Valószínűleg gyerekrablók akarták elvinni. Az orvos azt mondta sürgősen vár kell neki, de Haruto nem adhat, nekem pedig nem ugyanaz a vércsoportom mint neki! Nagyon félek, mi lesz ha nem találnak megfelelő vért? - Riko valósággal üvöltött, én pedig nem tudtam hogyan nyugtathatnám meg őt. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amivel talán sikerülne megnyugtatnom.
- Riko, mi a fiad vércsoportja?
- 0 negatív. Nagyon ritka vércsoport!
- Mond meg az orvosnak, hogy van aki vért adjon a fiadnak! - mélyen a szemébe néztem, hogy tudatosítsam benne az információt. Riko szeme felcsillant és végre elmosolyodott.
- Te tényleg hajlandó lennél vért adni a fiamnak?
- Ha ezzel visszaadhatom őt neked, akkor igen! Riko, bár nem ismerem a fiadat, de azt akarom, hogy jól legyen és még nagyon sokáig veletek lehessen. Nem lenne fair ha nem segítenék neki, pedig megtehetem! - Riko szólt az orvosnak, aki bekísért abba a szobába, ahol a kisfiú feküdt. Ahogy láttam azt apró kis testet mozdulatlanul feküdni az ágyon összeszorult a gyomrom. Nem igazságos, hogy ez történt vele. Miután meggyőződtek róla, hogy egyezik a vércsoportunk, le is vették a véremet. Megkérdeztem az orvost, hogy ott maradhatok-e még egy kicsit Nagomi mellett. Elég furcsán néztek rám, de megoldottam annyival, hogy azt mondtam a család barátja vagyok, ami részben igaz is. Odasétáltam Nagomi ágyához és megsimogattam az arcát. Pont olyan volt, mint Haruto kiskorában. Mi ketten gyerekkorunk óta barátok voltunk, sőt meg merem kocáztatni, hogy ő volt az első igazi barátom. Ez a kisfiú pedig a kiköpött mása.
- A bácsi egy angyal? - Nagomi kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Nos, eddig még nem használták ezt a szót, de néha jó lenne ha az lennék! - elmosolyodtam és kicsit összeborzoltam a haját,
- Akkor kicsoda a bácsi ha nem egy angyal?
- Apukád és anyukád barátja vagyok. Szeretnéd ha idehívnám őket? - bólintott egyet, én pedig kisétáltam a szobából és szóltam Riko-nak, hogy a fia felébredt. Persze ezek után le se lehetett vakarni a mosolyt az arcáról. Látszott milyen boldog a fiával és ez engem is boldoggá tett. Teljesen megbabonázott a látvány, ahogy Riko és a kisfia boldogan nevetgélnek. Elképzeltem milyen lenne, ha Nagomi az én fiam lenne, nem pedig Haruto-é. Vajon akkor is így nézne ki, mint most, vagy inkább az én vonásaimat örökölné? Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem mikor valaki megkocogtatta a vállamat.
- Köszönöm, hogy megmentetted! - ijedten hátrafordultam és egyenesen Haruto arcával találtam szemben magam.
- Honnan tudod, hogy én voltam?
- Riko elmondta. Ezt is és mást is! Azt hiszem jobb lenne ha mi most beszélnénk, nem gondolod? - nem értem Riko miért mondta el a dolgot Haruto-nak, hiszen megbeszéltük, hogy nem alkalmas rá az idő. Vagy talán csak ő akarta elmondani neki a dolgot? - végül Haruto és én a kórház teraszára mentünk és sok év után először beszéltünk, mint férfi a férfival.
- Nézd, nem tudom Riko mennyit mondott el neked, de...
- Épp eleget ahhoz, hogy nagyjából sejtsem a helyzetet. Kérdeznék tőled valamit.
- Micsodát?
- Szereted Rikot? Annyira, hogy elviseld, hogy mindennap ott leszek a közelében, mint a gyerekei apja és a fiam soha nem fog téged apának hívni?
- Igen! Tisztában vagyok vele, hogy Nagomi a ti fiatok és nincs jogom ahhoz, hogy a ti dolgaitokba beleszóljak. De Riko-t szeretem és még ha neked ez nem is fog tetszeni, küzdeni fogok érte és boldoggá fogom őt tenni. Nem tudom mik a terveid, de nem mondok le róla még egyszer!
- Tudom, hogy nem tennéd meg. Épp ezért hagyom, hogy Riko döntsön. Ha ő is azt mondja ugyanennyire szeret téged, amennyire te őt akkor hajlandó vagyok félreállni. De a fiamról és a lányomról nem fogok lemondani, remélem ez világos volt!
- Hiszen megmondtam neked, hogy nem áll szándékomban elválasztani téged a gyerekeidtől. Én csak szeretném Rikot boldoggá tenni, mindössze erről van szó. Még ha nem is hiszed, már megváltoztam és nem fogom kétszer elkövetni ugyanazokat a hibákat. Csak adj egy lehetőséget, hogy ezt neked is bebizonyíthassam!
- Ne fáradj azzal! Láttam, hogy néztél a fiamra és viselkedtél vele annak ellenére, hogy nem is ismerted őt. A saját szememmel győződtem meg róla, hogy nem vagy rossz ember Naoki. De remélem nem kell újra csalódnom benned! - azzal otthagyott engem a gondolataimmal. Ez most vajon jót jelent, vagy sem? Mindenesetre nagyon meglepett Haruto reakciója. Azt hittem bemos nekem egyet, vagy valami. Lehet hogy ő legbelül érezte, hogy Riko-val már nem úgy működnek köztük a dolgok, mint régen? Vagy lehetséges lenne, hogy bár Riko Haruto felesége mégis egész idáig engem szeretett? Nem, a második opciót kizártnak tartom. Ha ez így lenne, nem lettek volna ennyi ideig együtt.
- Beszéltél Haruto-val? - zökkentett ki Riko a gondolataimból.
- Igen. Mégis miért mondtad el neki? Hiszen megbeszéltük, hogy ezt későbbre halasszuk, vagy nem?
- Tessék? Eszemben sem volt elmondani neki az igazat most, mikor a fiúnk kórházban van!
- De ha nem te mondtad el neki és nem is én, akkor mégis honnan tudhatta meg?
- Talán legközelebb halkabban beszéljétek meg a magánügyeteket, mondjuk úgy hogy esélyem se legyen meghallani! Ezek után elég könnyű volt összeraknom a dolgokat. - ezek szerint elég könnyen és béna módon buktunk le előtte. - Tisztában voltam vele, hogy visszajöttél, ahogy abban is hogy Riko ígyis úgyis megkeres téged.
- Akkor mégis miért nem akartad megakadályozni? - úgy tűnt Riko se nagyon érti a helyzetet.
- Mert tudtam, hogy ez be fog következni. Egyébként sem akartam, hogy sajnálatból vagy hálából legyél velem. Tudom hogy te csakis Naokit vagy képes szeretni, csak erre elég későn jöttem rá!
- Haruto te nagyon...
- Ki ne mond, hogy jó ember vagyok, különben nem fogok lemondani rólad! - erre Riko elmosolyodott és megölelte Harutot.
- Köszönöm Haruto! Még ha nem is akarod, hogy kimondjam akkor is fantasztikus ember vagy!
- Na jó, én megyek és megnézem Nagomit, ti meg folytassátok ezt a nyálas beszélgetést! - azzal ott is hagyott minket.
- És most mi lesz velünk, Naoki?
- Először is, a fiad jobban lesz és kikerül a kórházból. Aztán majd meglátjuk. De abban biztos lehetsz, hogy ezúttal nen foglak elengedni! - magamhoz húztam és megcsókoltam. Úgy éreztem, végre semmi sem állhat már az útunkba.