10.rész

"Love makes me strong"

Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Lassan már két nap telt el azóta, hogy újra szembe találtam magamat Naoki - val, de még ugyanúgy felkavar az egész. Nem akartam elmondani a dolgot Haruto - nak, mert nem szerettem volna, ha félreérti. Igyekeztem minden figyelmemet a munkára összpontosítani, de ez meg a fiamnál verte ki a biztosítékot és kerek perec közölte velem, ha nem foglalkozok vele, egész héten ki se fog jönni a szobájából. Hiába, Nagomi tényleg az én rossz tulajdonságaimat örökölte, bezzeg mivel Haruto csupa jóság, tőle semmi rossz gént nem tudott örökölni.

- Anya, megígérted nekem, hogy elmegyünk fagyizni! - nyafogott Nagomi, mire lecsuktam a laptopomat.

- Nagomi, miért nem mész el apával?

- Azért, mert edzésen van és csak későn jön haza. Na légyszíves! - húzogatta a szoknyámat, mire én felkaptam és egy puszit nyomtam az arcára.

- De csak, mert ilyen szépen kérted! Gyorsan öltözz át és mehetünk is! - letettem a földre, ő pedig sebtében a szobájába ment. Hiába, neki egyszerűen lehetetlen nemet mondani. Nem csak azért, mert hisztizik, ha nem kap meg valamit, hanem az a nagy bociszemek amiket képes bevetni, egyszerűen nem lehet védekezni ellenük. Miután az átöltözést letudtuk, már indultunk is. Pechemre megszólalt a mobilom és a fiúnkkal közös tervünknek lőttek.
- Halló!
- Riko, Mai vagyok! Sürgősen kellenél!
- Ezúttal, mit kellene megcsinálnom helyetted?
- Szóval az van, hogy nekem kellene interjút készítenem Kamiya Naoki - val, de összesen egy szót ha váltottunk egymással, ezért át kell venned az interjút.
- Te teljesen megbolondultál? Tudod te mi lesz abból, ha Haruto rájön, hogy Naoki a városban van? Megint jönni fog a féltékenykedés és tudod, hogy az sose vezet jóra!
- Ezzel tisztában vagyok, de neki nem kell megtudnia! Csak megcsinálod az interjút és azt is elfelejted, hogy valaha még őt szeretted!
- Rendben van, megteszem, de csak most az egyszer! - most már csak egy feladatom volt hátra, vagyis közölnöm kellett a fiammal, hogy nem tudom őt elvinni fagyizni. Hiába, ez az én szerencsém. Viszont ehelyett eszembe jutott, valami sokkal jobb. Elviszem Nagomi-t is magammal és miután a munkámmal végeztem, akkor elmegyek vele fagyizni, így senkinek sem okozok csalódást. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan fogom elrejteni Naoki szemei elől, mert nem szeretném, ha azzal menne el az idő, hogy Naoki a gyerekemről kérdezősködik, mert abszolút semmi köze sincs hozzá. Aztán úgy két perc múlva, ismét megcsörrent a mobilom. - Tessék!
- Riko, Naoki vagyok! - kis híján kiejtettem a telefont a kezemből. Mégis honnan tudta meg az új számomat?
- Mégis, honnan tudod a számomat?
- Mai mondta meg. Bocsánatot kért, de nem tudta vállalni az interjút és említette, hogy te fogod megcsinálni helyette. Csak szerettem volna megkérdezni, hogy neked mikor lenne jó?
- Igazság szerint bármikor jó lenne, kivéve a ma délutánt. Tudod épp programom van.
- Csak nem Haruto-val? Szóval azóta is együtt vagytok?
- Ami azt illeti, igen együtt vagyunk! Most ne erről beszéljünk, jó? Inkább mond el, mikor találkozzunk!
- Mi lenne, ha holnap délután?
- Jó, az teljesen megfelel. Akkor majd holnap találkozunk! - gyorsan letettem a mobilt, mielőtt olyat mondtam volna, amit nem kellett volna. Ám balszerencsémre, nem csak én voltam akkor a szobában.
- Ki beszéltétek magatokat?
- Haruto! - oké, most vagyok nagy bajban. Legalábbis akkor, ha csak a végét hallotta a beszélgetésnek, mert akkor könnyen félreértheti a dolgot és azt nem akartam. Elég volt a múltkori eset, nem kellene tovább folytatni. Haruto amúgy is elég féltékeny típus.
- Hihetetlen, hogy még ennyi év után is beszélsz vele!
- Félreérted az egészet, Naoki meg én csak...
- Csak mi? Riko, ha ennyire vissza akarsz menni hozzá, akkor miért nem teszed meg?
- Megengeded, hogy befejezzem? Csak azt akartam mondani, hogy egy interjú miatt kell találkozzunk mert Mai lemondta! Ha nekem nem hiszel, hívd fel őt magát és kérdezd meg! - a kezébe nyomtam a telefont és mérgesen kisétáltam a szobából.
- Még nem fejeztem be! - kapta el a csuklómat.
- Engedj már el! Ha ezt így folytatod, akkor még a végén a féltékenységed fog téged megölni? Mikor érted már meg, hogy annak ami köztünk volt, már ha egyáltalán volt bármi is köztünk, már rég vége van! Kihez mentem férjhez és kitől van gyerekem? Naoki-tól? Nem, hanem tőled te idióta!
- Ne haragudj, teljesen elvesztettem a fejemet!
- Tudod mit majd beszélünk, ha végre nem fogod azt gondolni, hogy valaha is megcsalnálak! - igyekeztem volna felfelé a lépcsőn, de megszédültem és utána beállt a teljes képszakadás.

9.rész

"Sírtunk, de túljutottunk rajta, és most olyan fényesen ragyogunk"

Az évek nagyon hamar követték egymást és mire észrevettem volna, mát a felnőttkorba léptem. Hála annak, hogy keményen tanultam, mostanra egy híres magazin főszerkesztője vagyok. Ami a magánéletemet illeti, a középiskola befejezése utána valóban Haruto felesége lettem és azóta egy hatéves fiú büszke szülei vagyunk. Haruto mégis úgy döntött, hogy továbbra is az ARCS tagja marad, aminek ő lett a kapitánya. Boldog vagyok, mikor látom milyen keményen dolgozik azért, hogy a csapat versenyről versenyre a maximumot hozza ki magából. Azóta lett egy közös lakásunk, ahol csak mi hárman lakunk. Ennek ellenére, gyakran meglátogatjuk a szüleinket. Végül a lábam is helyre jött és tényleg úgy dönt, hogy minden tökéletes. Legalábbis azt hittem.

- Nagomi ideje lefeküdni! - kiabáltam ki az udvarra, miközben a fiam után pakoltam el a játékait. Hiába, az apja hiperaktív természetét örökölte, szinte mást sem csinál, mint egész nap az udvaron játszik az apjával. Nem csodálom, hogy apás gyerek lett belőle.

- Anyu, csak még egy percet had maradjak! - lebiggyesztette a száját és olyan szemekkel meredt rám, mintha épp egy elveszett kiskutya lett volna. Ezt imádja bevetni, ha nagyon akar valamit.

- Nagomi fogadj szót anyának! - jelent meg mellettem Haruto, én pedig elégedetten bólogattam.

- Ez nem igazság! - nyöszörgött, mire én csak megráztam a fejemet. Haruto letérdelt mellém, mire Nagomi elmosolyodott, majd egyenesen az apja karjaiba szaladt.

- Vajon kire ütött ez a gyerek? - kérdeztem és bementem a házba.

- Szerintem az anyjára. A múltkori is olyan patáliát levágott, hogy nem mi nyertünk, rögtön eszembe jutott, hogy te is mindig ezt csinálod! - nevetett és egy puszit nyomott az arcomra.

- Ez nem is igaz! Én csak akkor szólalok fel, ha igazságtalanok a döntések.

- Hát persze. De nem baj én így is nagyon szeretlek! - elmosolyodtam, majd a fiamra néztem, aki már nagyokat pislogott a szemével. Ennyi játszás után, nem csodálom, hogy elfáradt. Megsimogattam a fejét, majd Haruto - val együtt, a szobájába mentünk.

- Nagomi, anyának most el kell mennie, de sietek haza jó? - ő bólintott egyet, én pedig egy puszit nyomtam a homlokára.

- Szeretlek mama! - elmosolyodott és lecsukta a szemeit.

- Biztos, hogy ne menjek veled? Az apám tudna vigyázni addig Nagomi - ra! - kérdezte Haruto, miközben betakarta Nagomi - t.

- Ne aggódj, nem maradok sokáig! Jobb ha te maradsz itt vele. Te is tudod milyen a fiunk. Te legalább tudod, mivel lehet leállítani! - óvatosan becsuktam a szobája ajtaját, hogy biztosan nem ébresszem fel.

- Már hat éve! - karolta át a derekamat Haruto, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Igen, nagyon hamar telik az idő. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd te leszel a férjem és Nagomi apja! - felé fordultam, majd gyengéden megcsókoltam.

- Menj és öltözz, mert miattam fogsz elkésni! - elnevettem magam, majd a fürdőbe mentem, hogy elkészülhessek.  Felfogtam a hajamat, felvettem egy egyszerű pánt nélküli fekete ruhát, kis sminket tettem az arcomra és már el is készültem. Egy jótékonysági árverésre hívtak meg és a főnök számít rám. Bár nem szívesen hagyom itt Nagomi - t. Kissé túlféltő vagyok, de azok után amin én mentem keresztül, egyáltalán nem vágyom arra, hogy ezt a fiam is átélje. Magamra kaptam a kabátomat és elindultam. Sikerült fognom egy taxit és elég hamar odaértem. Kiszálltam az autóból, majd egyenesen az épületbe mentem, ahol az árverést tartották. Alig mentem be, máris egy kellemetlen személybe botlottam, még a múltból.

- Nocsak, Shirakawa Riko! Rég nem láttalak!

- Natsumi, te meg mit csinálsz itt? - húztam el kelletlenül a számát, mire ő gyengéden  beleütött a vállamba.
- Tudod a férjem az árverés vezetője, természetes volt, hogy elkísérem.
- Férjed? Én azt hittem hogy...
- Hogy Naoki lesz az? Ugyan már. Középiskola szerelemnek még elmegy, de nem kötöttem volna vele össze az életemet. Ráadásul amióta lelépett Amerikába, azóta nem is hallottam róla! Nekem fontosabb volt, egy olyan férfi mellett kikötni, aki megadja nekem azt az anyagi támogatást, aminek köszönhetően el tudtam kezdeni a karrieremet. Na és te még mindig Asou Haruto barátnője vagy?
- Igazság szerint már a felesége és van egy fiúnk is.
- Csodás, szóval neked is van anyagi biztonságod. Mindig is tudtam, hogy Aosu sokkal többre viszi, mint Naoki hiába ajnározták őt annyira. Ez az árverés annyira unalmas! Mindenhol vén szipirtyók, meg vénemberek, akiknek annyi pénzük van, hogy unalmukban elégetik őket. Sokkal szívesebben lennék otthon a gyerekemmel.
- Tehát neked is van gyereked Natsumi?
- Persze hogy van! Minden fiatal nőnek kell, hogy legyen gyereke! Máskülönben a házassága nem lenne tökéletes. Mi lenne, ha lelépnének? - nézett körbe, én pedig nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki.
- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet!
- Ugyan már. Gondolom te se szívesen maradsz itt az unalmas milliomosok között! - be kellett látnom, hogy bizony igaza van. Nem volt kedvem itt maradni, inkább lettem volna otthon a családommal. Már éppen készültem volna otthagyni az árverést Natsumi társaságában, mikor egy név hallatán, hirtelen megtorpantam.
- Kamiya San, nagyon örülök, hogy el tudott jönni! - hátrapillantott és valóban ő volt az. Naoki egy kicsit sem változott. Még mindig ugyanolyan jóképű mint volt. Szerencsétlenségemre ős is észrevett engem és nem tudtam elkerülni a tekintetét. Igyekeztem menekülni, de a meglepődöttségtől, a földbe gyökereztek a lábaim. Ha ezt Haruto megtudja, gőzöm sincs, hogyan reagálna rá. Talán jobb is lenne, ha egyáltalán nem tudna a dologról.

8.rész

"Bárcsak a szerelem, amit akkor éreztem, megmaradna egészen… örökké"

Az elmúlt néhány hétben teljesen haszontalannak éreztem magamat. Naoki szerencsére felébredt, de újabb arcon csapásként ért minket a hír, hogy a bokája annyira megsérült, hogy abba kell hagynia a kosarazást. Kicsit sincs bűntudatom, ugyan miért is lenne? Hisz csak nem a halálba taszítottam, most meg még ez is. Szerencsére Haruto végig igyekezett tartani bennem a lelket, ami borzasztóan jól esett. tekintve, hogy a lábaim még mindig nem mozdultak meg, hiába erőltettem meg magam, úgy érzem teljesen felesleges vagyok már. Az anyámnak csak egy púp vagyok, Haruto - nak, úgyszintén. Egyedül talán Mai önt belém igazán lelket. Persze ő sem lehet mindig mellettem, így kénytelen vagyok Haruto - val lenni és akaratlanul is bűntudatom támad.

- Hé, ha így tartod a fejedet, a végén még úgy marad! - bökött meg Haruto, mire én kicsit feleszméltem.

- Bocsi, csak nem vagyok teljesen magamnál.

- Azt vettem észre. Már vagy egy órája próbálom elérni, hogy egy kicsit figyelj rám is. Mivel ma kiengednek a kórházból, bátorkodtam meghívni az anyukádat, meg a húgodat vacsorára!

- Mit csináltál? - néztem fel kicsit morcosan, mire ő mosolyogva megrázta a fejét.

- Lesz egy nagyon fontos dolog, amit feltétlenül kérnem kell tőle.

- Mit akarsz te az anyámtól?

- Ez egyelőre legyen meglepetés! - tetetett duzzogással elfordultam, mire Haruto kicsit elkomorodott.

-Még mindig hibásnak érzem magamat amiatt ami történt! - motyogtam magamban.

- Ha te nem mész utána, már a halálba vezette volna magát. Te csak megakadályoztad abban, hogy hülyeséget csináljon!

- Ehelyett csináltam én egy még nagyobbat! - sóhajtottam és a kezembe temettem az arcomat.

- Kawasaki Sensei azt akarja, hogy én legyek a csapat kapitány Naoki helyett! - ránéztem és láttam, hogy Haruto nagyon kényelmetlenül érzi magát.

- Akkor azt hiszem gratulálnom kellene!

- Nem fogadtam el! Nem lenne szívem elvenni a barátomtól azt a helyet, ami őt illette meg. Válasszon mást, de rám ne számítson.

- Örülök, hogy a barátodnak hívod, tekintve a múltkor mennyire haragudtam rá.

- Lehet, hogy haragszom rá, de az nem jelenti azt, hogy nem tartom a barátomnak. Figyelj szerintem jobb lenne, ha beszélnél vele! Naoki azt mondta, hogy le szeretné ezt végleg zárni és szerintem is ez lesz a legjobb döntés! - ez most meglepett. Mindazon által örülök, hogy Naoki végre tovább akar lépni. Megvártam amíg Haruto elindul az iskolába, csak utána mentem Naoki szobájába, ami közvetlenül az enyém mellett volt. Meg kell még szoknom a kerekes székkel való közlekedést, de ez igazán semmiség. Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire sajnálom őt.

- Naoki bejöhetek? - kérdeztem, mire nyílt az ajtó.

- Gyere csak, épp téged vártalak! - én beléptem az ajtón, ő pedig becsukta mögöttem az ajtót.

- Látom, hogy már jobban vagy! - mosolyodtam el egy kicsit.

- Rólad nem mondható el ugyanez! - nézett végig rajtam, mire kicsit elpirultam.

- Még hozzá kell szoknom, de menni fog azt hiszem. Miért akartál beszélni velem?

- Csak bocsánatot akartam kérni. Haruto már megbocsátott, de veled is tisztáznom kellett a dolgot. Nem akartam egyikőtöknek sem problémát okozni. Tulajdonképpen az én hibám az egész baleset. Ha nem kapom fel a vizet, te nem jössz utánam és nem történt volna meg ez az egész.
- Én is ugyanúgy hibáztam, szóval fátylat rá! Naoki, mihez fogsz most kezdeni?
- Azt hiszem az anyámmal Amerikába megyek. Kosarazni, már úgysem kosarazhatok, szóval nem lenne túl sok értelme maradnom! - bólintottam egyet, de a szívem szakadt meg érte. Ilyen hirtelen elveszíteni a lehetőséget, hogy az álmának éljen, borzasztó még belegondolni is.
- Na és mi lesz veled?
- Folytatom a tornát, mert nem adtam fel teljesen. Biztos, hogy megint járni fogok.
- Egy valamire nagyon vágyok Riko!
-  Mire? - kérdeztem aggódva tőle.
- Hogy a szerelem amit irántad éreztem, megmaradjon örökre! - lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy el fogom sírni magamat. Próbáltam erős maradni, de nem sikerült.
- Ég veled Naoki! - letöröltem az arcomról a könnyeket és siettem vissza a saját szobámba. Nem akartam, hogy Haruto így lásson engem. Miután visszaértem, megmostam az arcom és egy kis sminket kentem fel, hogy ne látszódjon a sírás nyomai. Egy órával később Haruto végre megérkezett és elhagyhattam a kórházat. Nem hazavitt, hanem hozzájuk, mivel volt szíves meghívni magukhoz az egész családomat. Remélem anyám nem szándékozik semmi égőt sem csinálni, így is eleget égettem már magam előttük. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Haruto vajon mi okból hívta meg az anyámat magukhoz. Talán csak meg akarja ünnepelni, hogy végre nem vagyok kórházban, bár kétlem, hogy ezen sok ünnepelni való lenne. Miután megérkeztünk, Haruto a karjába vett és úgy vitt be a házba. Tisztára, mint a friss házasok. Romantikus nem? Tekintve, hogy egyáltalán nem mozognak a lábaim, nekem inkább kínos volt, mint romantikus. Szépen leültetett engem a kanapéra, ahol az anyám, Haruto apja és bátya ültek. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy minden szempár rám szegeződik.
- Ne nézzetek már így, kutya bajom! - vigyorogtam kínomban.
- Kislányom, ezen semmi vicces nincs. Haruto Kun, valami fontosat akart közölni velem, ezért hívott ide. Utána pedig szépen hazamegyünk és nem zavarjuk őket.
- Anya ne égess már! - nyöszörögtem, mire Haruto szót kért.
- Igazság szerint, a fő ok eredetileg az volt, hogy megünnepeljem azt, hogy Riko Chan végre hazajöhet a kórházból, de kicist megváltoztak a dolgok! - Riko Chan? Haruto most próbál udvarias lenni az anyám előtt? Hiszen már ismeri, miért kell a formalitás.
- Fiam, csak bökd ki mit akarsz! - nézett rá az anyám, mire én elkezdtem lejjebb csúszni a kanapén.
- Az érettségi után szeretném feleségül venni Riko Chant!
- Hogy mi?? - kérdeztük mind a négyen egyszerre. Na igen, ha van valami amire egyikünk sem számított az, hogy Haruto tulajdonképpen most kéri meg a kezem. Normális esetben most a nyakába ugranék, de tekintve, hogy egy lépést sem tudok megtenni, ez most inkább gondot jelentett.
- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet! - motyogtam, amit mindenki meghallott és ezúttal, minden szempár rám szegeződött.
- Riko figyelj tisztában vagyok az állapotoddal! Ha ez lenne a gond, akkor ne emészd magad!
- Te ezt nem értheted meg! Nem akarok felesleges púp lenni a hátadon! Nem akarom, hogy sajnálj engem! - ezt már remegő ajkakkal mondtam kis, ezután pedig szépen elbőgtem magamat. Anyám és Haruto apja igyekeztek vigasztalni, ami bevallom jól esett, de meg nem nyugodtam tőle.
- Ki mondta, hogy sajnállak idióta! - most először üvöltötte le a fejemet, persze ő nem rosszindulatból. A nyakán megfeszültek az idegek és egy picit meg is ijedtem - Kit érdekel, hogy nem tudsz járni? Szerinted eddig azért voltam veled, mert kívülről tökéletes voltál?
- Nem? - kérdeztem vissza, mire Haruto még jobban felemelte a hangját.
- Mégis, hogy gondolhatod rólam azt, hogy csak azért vennélek el, mert sajnállak? Sosem szeretnék senkit pusztán sajnálatból.
- Igen tudom, de én nagyon félek!
- Volt olyan alakalom, amikor úgy érezted cserben hagytalak? - lehajolt hozzám és a szemembe nézett. Én megráztam a fejemet, mire ő odaült közvetlenül mellém.
- Akkor csak bízz bennem és gyere hozzám jó? - én bólintottam egyet, majd az asztalon lévő dobozból elővett, egy gyémántgyűrűt és ráhúzta az ujjamra. Mosolyogva pillantottam a gyűrűre, majd szorosan átöleltem Haruto - t. Tény ami tény, hogy ez a nap eseménydúsan kezdődött és fejeződött is be.

7.rész

"Te úgy döntöttél, inkább magadat keresed meg, ezért mindenkinél törékenyebb, ugyanakkor erősebb voltál"

Reggel mikor felkeltem, első utam Haruto szobája felé vezetett. Kértem tőle időt, hogy felkészülhessek arra a bizonyos első éjszakára, ugyanis nem tartottam még késznek magamat arra, hogy bármelyik férfi is megkaparinthassa a testemet. Legnagyobb döbbenetemre, azonban a fiú nem volt a szobában. Sőt, ahogyan körbe értem a házban, nem volt otthon senki sem. Nagyon meg voltam ijedve, mert még sosem voltam egyedül, egy idegen házban. Hirtelen kocsinyikorgást hallottam, majd üvegcsörömpölést. Ijedten kinéztem az ablakon és akkor vettem észre, hogy Haruto és Naoki együtt ülnek egy kocsiban és egyikőjük sincsen eszméleténél. Én kirohantam hozzájuk és az összetört ablakon keresztül próbáltam őket ébresztgetni, de mind hiába. Ott voltam egyedül és hiába kértem segítséget, senki sem jött oda hozzám. Pánikba estem és kiabáltam egyet teli torokból, mikor Mai jelent meg a szemeim előtt.

- Riko fel kéne már ébredned! Ha a tanár felszólít, nem lesz majd mit válaszolnod!

- Tehát ez csak egy álom?

- Miért mit gondoltál? Na sürgősen ébredj fel! - Mai kiáltásától rögtön kipattantak a szemeim és rájöttem, hogy épp a tanteremben aludtam el.

- Miről maradtam le? - súgtam oda a mellettem ülő Mai - nak.

- Nem sok mindenről, viszont alvás közben sírtál, ez normális?

- Csak volt egy rossz álmom, de semmi komoly.  Nyugodt vagyok.

- Akkor oké, mert ma találkoznod kell az ex barátoddal!

- Kire gondolsz? Nekem Haruto az első barátom és vele tudtommal nem szakítottam.

- Naoki - ra céloztam. Kell vele készítened egy interjút.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Tudod, hogy mi történt, mikor legutóbb Naoki közelébe kerültem. Semmi jó nem származna belőle, szóval megcsinálnád inkább te?

- Riko ezt muszáj neked csinálnod! Nem húzhatod ki magadat azért, mert nem akarsz problémákat, amik jelenleg is fennállnak. Légyszíves, nem hagyhatsz cserben! 

- Jó rendben nem bánom, akkor csináljuk meg! - erre ki is csöngettek. Ráharaptam az alsó ajkamra és megindultam a tornaterem felé. Épp akkor értem oda, mikor Naoki a mezét vette fel, így elsőosztályú látvány tárult elém, a felsőtestére, pontosabban a hátára. Nehéz visszafognom magamat ilyenkor.

- Naoki! - szólítottam meg, majd beléptem a terembe.

- Nahát nem számítottam rád, a múltkori miatt. Ne haragudj, hogy megütöttelek, nem volt szándékos.

- Fátylat rá! Már úgysem fáj, Haruto meg ott volt velem a kórházban, szóval nem történt semmi komoly.

- Engem igenis zavar ez az egész. Tényleg bocsi a múltkori miatt.

- Nekem kell megcsinálnom veled az interjút. Szóval kezdhetnénk?

- Nem lesz gond? Tudtommal a barátod nem igazán szereti, ha a közeledben vagyok.

- Meg is van rá az oka, ha jól tudom. Ez most munka, Haruto pedig meg fogja érteni. Elhoztam mindent, szóval neki is láthatunk! - leültem a lelátóra és elővettem a laptopomat. Kinyitottam és elkezdtem volna gépelni, de Naoki visszacsukta a gép tetejét.

- Nekem ez így nem megy! Ha itt vagy a közelemben, nem bírok magammal, szóval jobb, ha elmész.

- Próbáld már meg elkülöníteni a munkát és a magánéletet egymástól!

- De nem tudom. Én szerelemes vagyok beléd és ezt nem tudom elfojtani! - Elkapta a csuklómat, majd magához húzott és erővel megcsókolt. Most nem éreztem azt a bizsergést, mint az első csókunknál, ez sokkal inkább volt kellemetlen. Na és persze ki jelent meg rögtön a szemkápráztató jelenet után? Hát persze, hogy Haruto! Természetesen pipa volt, ahogyan azt egy normális embertől elvárható, akinek egy másik pasi megcsókolja a barátnőjét. Én meg sem mertem szólalni, különben az én fejemet is leordította volna, az tuti.

- Elárulnád, hogy már megint mit művelsz? - Haruto igyekezett higgadt maradni, de nem jött össze neki.

- Épp most zavartál meg minket a csókolózásban haver! Neked nem tanították meg, hogy ne avatkozz mások dolgába?

- Neked teljesen elment az eszed? Mi a fene bajod van neked? Riko engem választott, ne avatkozz bele értetted? - Haruto elkapta Naoki mezét és dühösen nekiemelte az öklét, de el is rántotta onnan, mikor meglátott engem. Én igyekeztem meghúzni magamat, nehogy probléma legyen belőle. Inkább, csak szép csöndben ültem és igyekeztem nem eltörni az ujjaimat idegességemben.

- Nem fogok neked magyarázkodni! Különben is nincs is mit megmagyarázni! - Láttam, hogy Naoki nagyon dühös és szíve szerint bemosott volna egyet Haruto - nak. Ehelyett azonban dühösen kirobogott a teremből. Haruto odaszaladt hozzám.

- Menj utána! - lihegett, én pedig kitágult szemekkel bámultam rá.

- Az előbb, még pipa voltál, amiatt, hogy vele vagyok.

- Igen, de nem akarom, hogy hülyeséget csináljon. Csak te tudod őt lecsillapítani. Kérlek menj utána és ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon! - én bólintottam egyet, majd elkezdtem Naoki után szaladni. Végigrohantam a folyosón és igyekeztem megtalálni. Az egyik ablakból láttam, hogy épp az autójába készül beszállni, én pedig rohantam tovább és sikerült elérnem őt épp akkor, mikor beszállt a kocsijába.

- Te meg mit keresel itt? - nézett rám olyan tekintettel, mintha épp készülne felnyársalni.

- Utánad jöttem, mert nem akarom, hogy hülyeséget csinálj!
- Szállj ki a kocsiból! Nem akarom, hogy bajod essen!
- Már pedig addig nem megyek el, ameddig le nem nyugszol.
- Te akartad, én figyelmeztettelek! - Naoki beindította a kocsit, majd a padlógázra lépett. Kis híja volt, hogy lefejeltem az üveget, de szerencsére ez nem történt meg. Nagyon bepánikoltam és már megbántam, hogy nem szálltam ki a kocsiból, ahogyan Naoki kérte tőlem. Erősen kapaszkodtam és csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz ha tényleg valami hülyeséget csinál. Hirtelen elborult az agyam és elkaptam a kormányt és elkezdtem rángatni, hogy meg tudjam állítani a kocsit.
- Mit csinálsz engedd el! - Naoki - val, szinte közelharcot folytattunk a kormányért és közben egyikünk sem figyelte az utat. Azt sem vettük észre, hogy velünk szemben jön egy kamion. Amikor odapillantottam már késő volt. Annyit tehettem, hogy behunytam a szememet. Hallottam egy robbanást és az üveg csörömpölését, pont mint az álmomban. Csak itt Haruto helyett én voltam életveszélyben. Legbelül azt éreztem. hogy itt a vég és ennyi jutott ki az életből.
********************************************************************************
Eltelt néhány nap a baleset óta. Naoki azóta is az intenzíven fekszik és nem ébredt fel. Az orvos velem közölte, hogy átmeneti bénulásom van, ami annyit tesz, hogy egy darabig nem fogok tudni járni, de szerencsére csak addig, amíg meg nem erősödnek az izmaim. Haruto nem jött be hozzám egyszer sem, amit rendkívül furcsálltam. Eddig mindig ott volt mellettem és pont most hagy itt, mikor a legnagyobb szükségem van rá. Nem utáltam őt és dühös sem voltam rá, pusztán csak csalódtam. Azt gondoltam, hogy nem hagy majd magamra. Ott ültem a kórház tetőterén és hagytam, hogy a lehulló hópelyhek beterítsék az arcomat. Tél közepe volt már. Az orvosok azt mondták, hogy csúszott az út, ezért történt a baleset. Én bevallom arról a napról nem sok ugrik be, de az biztos, hogy nem a csúszós út miatt történt az a baleset.
- Riko! - hallottam meg magam mögött egy hangot. Tudtam, hogy ez csak egy embertől jöhetett.
- Haruto hát eljöttél!
- Ne haragudj, csak emésztenem kellett magamban a történteket, ezért nem jöttem korábban. Meg aztán, mégis csak az én hibámból történt a baleset.
- Mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Ha nem idegesítem fel Naokit, akkor neked nem kellett volna utánamenned és az egész baleset meg sem történik.
- Nézd nem emlékszem túl sokra a balesetből, de az biztos, hogy neked semmi közöd nem volt hozzá. Hiszen nem tudhattad, hogy mi mit csinálunk. Ha Naoki felébred, akkor majd megmondja mi történt valójában.
- Már ha egyáltalán felébred, ami kétséges, ahogy az is, hogy valaha lábra fogsz állni.
- Hé lenyugodnál? Ne legyél már ennyire pesszimista. Nem ilyennek ismertelek meg téged.
- Ha belegondolok, hogy min mész most keresztül miattam. Nem érdemlem meg, hogy a barátod legyek, mert nem tudtam vigyázni rád! - Leguggolt, hogy egy magasságban legyen velem, én pedig láttam, hogy könnyesek a szemei. Nagyon elveszett volt, én pedig nem tudtam hogyan vigasztaljam őt meg. A kezemmel óvatosan megsimogattam a fejét és igyekeztem őt megnyugtatni.
- Na nyugodj meg. Én egyáltalán nem haragszok rád! Minden rendben lesz, csak had teljen el egy kis idő oké? - nyomtam egy puszit az arcára, mire ő elmosolyodott.
- Szuper barátnő vagy!
- Tudom és igyekszem. Akkor rendben vagyunk?
- Persze, hogy rendben! - felemelte a fejét és nyomott egy csókot a számra. Noha a baleset következményét, egy darabig még hordozni fogom, az biztos, hogy sosem leszek egyedül.