8.rész

"Bárcsak a szerelem, amit akkor éreztem, megmaradna egészen… örökké"

Az elmúlt néhány hétben teljesen haszontalannak éreztem magamat. Naoki szerencsére felébredt, de újabb arcon csapásként ért minket a hír, hogy a bokája annyira megsérült, hogy abba kell hagynia a kosarazást. Kicsit sincs bűntudatom, ugyan miért is lenne? Hisz csak nem a halálba taszítottam, most meg még ez is. Szerencsére Haruto végig igyekezett tartani bennem a lelket, ami borzasztóan jól esett. tekintve, hogy a lábaim még mindig nem mozdultak meg, hiába erőltettem meg magam, úgy érzem teljesen felesleges vagyok már. Az anyámnak csak egy púp vagyok, Haruto - nak, úgyszintén. Egyedül talán Mai önt belém igazán lelket. Persze ő sem lehet mindig mellettem, így kénytelen vagyok Haruto - val lenni és akaratlanul is bűntudatom támad.

- Hé, ha így tartod a fejedet, a végén még úgy marad! - bökött meg Haruto, mire én kicsit feleszméltem.

- Bocsi, csak nem vagyok teljesen magamnál.

- Azt vettem észre. Már vagy egy órája próbálom elérni, hogy egy kicsit figyelj rám is. Mivel ma kiengednek a kórházból, bátorkodtam meghívni az anyukádat, meg a húgodat vacsorára!

- Mit csináltál? - néztem fel kicsit morcosan, mire ő mosolyogva megrázta a fejét.

- Lesz egy nagyon fontos dolog, amit feltétlenül kérnem kell tőle.

- Mit akarsz te az anyámtól?

- Ez egyelőre legyen meglepetés! - tetetett duzzogással elfordultam, mire Haruto kicsit elkomorodott.

-Még mindig hibásnak érzem magamat amiatt ami történt! - motyogtam magamban.

- Ha te nem mész utána, már a halálba vezette volna magát. Te csak megakadályoztad abban, hogy hülyeséget csináljon!

- Ehelyett csináltam én egy még nagyobbat! - sóhajtottam és a kezembe temettem az arcomat.

- Kawasaki Sensei azt akarja, hogy én legyek a csapat kapitány Naoki helyett! - ránéztem és láttam, hogy Haruto nagyon kényelmetlenül érzi magát.

- Akkor azt hiszem gratulálnom kellene!

- Nem fogadtam el! Nem lenne szívem elvenni a barátomtól azt a helyet, ami őt illette meg. Válasszon mást, de rám ne számítson.

- Örülök, hogy a barátodnak hívod, tekintve a múltkor mennyire haragudtam rá.

- Lehet, hogy haragszom rá, de az nem jelenti azt, hogy nem tartom a barátomnak. Figyelj szerintem jobb lenne, ha beszélnél vele! Naoki azt mondta, hogy le szeretné ezt végleg zárni és szerintem is ez lesz a legjobb döntés! - ez most meglepett. Mindazon által örülök, hogy Naoki végre tovább akar lépni. Megvártam amíg Haruto elindul az iskolába, csak utána mentem Naoki szobájába, ami közvetlenül az enyém mellett volt. Meg kell még szoknom a kerekes székkel való közlekedést, de ez igazán semmiség. Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire sajnálom őt.

- Naoki bejöhetek? - kérdeztem, mire nyílt az ajtó.

- Gyere csak, épp téged vártalak! - én beléptem az ajtón, ő pedig becsukta mögöttem az ajtót.

- Látom, hogy már jobban vagy! - mosolyodtam el egy kicsit.

- Rólad nem mondható el ugyanez! - nézett végig rajtam, mire kicsit elpirultam.

- Még hozzá kell szoknom, de menni fog azt hiszem. Miért akartál beszélni velem?

- Csak bocsánatot akartam kérni. Haruto már megbocsátott, de veled is tisztáznom kellett a dolgot. Nem akartam egyikőtöknek sem problémát okozni. Tulajdonképpen az én hibám az egész baleset. Ha nem kapom fel a vizet, te nem jössz utánam és nem történt volna meg ez az egész.
- Én is ugyanúgy hibáztam, szóval fátylat rá! Naoki, mihez fogsz most kezdeni?
- Azt hiszem az anyámmal Amerikába megyek. Kosarazni, már úgysem kosarazhatok, szóval nem lenne túl sok értelme maradnom! - bólintottam egyet, de a szívem szakadt meg érte. Ilyen hirtelen elveszíteni a lehetőséget, hogy az álmának éljen, borzasztó még belegondolni is.
- Na és mi lesz veled?
- Folytatom a tornát, mert nem adtam fel teljesen. Biztos, hogy megint járni fogok.
- Egy valamire nagyon vágyok Riko!
-  Mire? - kérdeztem aggódva tőle.
- Hogy a szerelem amit irántad éreztem, megmaradjon örökre! - lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy el fogom sírni magamat. Próbáltam erős maradni, de nem sikerült.
- Ég veled Naoki! - letöröltem az arcomról a könnyeket és siettem vissza a saját szobámba. Nem akartam, hogy Haruto így lásson engem. Miután visszaértem, megmostam az arcom és egy kis sminket kentem fel, hogy ne látszódjon a sírás nyomai. Egy órával később Haruto végre megérkezett és elhagyhattam a kórházat. Nem hazavitt, hanem hozzájuk, mivel volt szíves meghívni magukhoz az egész családomat. Remélem anyám nem szándékozik semmi égőt sem csinálni, így is eleget égettem már magam előttük. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Haruto vajon mi okból hívta meg az anyámat magukhoz. Talán csak meg akarja ünnepelni, hogy végre nem vagyok kórházban, bár kétlem, hogy ezen sok ünnepelni való lenne. Miután megérkeztünk, Haruto a karjába vett és úgy vitt be a házba. Tisztára, mint a friss házasok. Romantikus nem? Tekintve, hogy egyáltalán nem mozognak a lábaim, nekem inkább kínos volt, mint romantikus. Szépen leültetett engem a kanapéra, ahol az anyám, Haruto apja és bátya ültek. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy minden szempár rám szegeződik.
- Ne nézzetek már így, kutya bajom! - vigyorogtam kínomban.
- Kislányom, ezen semmi vicces nincs. Haruto Kun, valami fontosat akart közölni velem, ezért hívott ide. Utána pedig szépen hazamegyünk és nem zavarjuk őket.
- Anya ne égess már! - nyöszörögtem, mire Haruto szót kért.
- Igazság szerint, a fő ok eredetileg az volt, hogy megünnepeljem azt, hogy Riko Chan végre hazajöhet a kórházból, de kicist megváltoztak a dolgok! - Riko Chan? Haruto most próbál udvarias lenni az anyám előtt? Hiszen már ismeri, miért kell a formalitás.
- Fiam, csak bökd ki mit akarsz! - nézett rá az anyám, mire én elkezdtem lejjebb csúszni a kanapén.
- Az érettségi után szeretném feleségül venni Riko Chant!
- Hogy mi?? - kérdeztük mind a négyen egyszerre. Na igen, ha van valami amire egyikünk sem számított az, hogy Haruto tulajdonképpen most kéri meg a kezem. Normális esetben most a nyakába ugranék, de tekintve, hogy egy lépést sem tudok megtenni, ez most inkább gondot jelentett.
- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet! - motyogtam, amit mindenki meghallott és ezúttal, minden szempár rám szegeződött.
- Riko figyelj tisztában vagyok az állapotoddal! Ha ez lenne a gond, akkor ne emészd magad!
- Te ezt nem értheted meg! Nem akarok felesleges púp lenni a hátadon! Nem akarom, hogy sajnálj engem! - ezt már remegő ajkakkal mondtam kis, ezután pedig szépen elbőgtem magamat. Anyám és Haruto apja igyekeztek vigasztalni, ami bevallom jól esett, de meg nem nyugodtam tőle.
- Ki mondta, hogy sajnállak idióta! - most először üvöltötte le a fejemet, persze ő nem rosszindulatból. A nyakán megfeszültek az idegek és egy picit meg is ijedtem - Kit érdekel, hogy nem tudsz járni? Szerinted eddig azért voltam veled, mert kívülről tökéletes voltál?
- Nem? - kérdeztem vissza, mire Haruto még jobban felemelte a hangját.
- Mégis, hogy gondolhatod rólam azt, hogy csak azért vennélek el, mert sajnállak? Sosem szeretnék senkit pusztán sajnálatból.
- Igen tudom, de én nagyon félek!
- Volt olyan alakalom, amikor úgy érezted cserben hagytalak? - lehajolt hozzám és a szemembe nézett. Én megráztam a fejemet, mire ő odaült közvetlenül mellém.
- Akkor csak bízz bennem és gyere hozzám jó? - én bólintottam egyet, majd az asztalon lévő dobozból elővett, egy gyémántgyűrűt és ráhúzta az ujjamra. Mosolyogva pillantottam a gyűrűre, majd szorosan átöleltem Haruto - t. Tény ami tény, hogy ez a nap eseménydúsan kezdődött és fejeződött is be.