11.rész

"Csak mi tehetjük boldoggá egymást"

Borzasztó fejfájásra ébredtem fel. A fehér falak körülöttem jelezték, hogy épp kórházban vagyok. Hát ez remek, nem elég, hogy veszekedtem Haruto-val, most még kórházba is kerültem.
- Mi a fene történt? - próbáltam felkelni, de a gyengeség miatt, ez nem igazán ment.
- Riko, jobban érzed magad? Esküszöm a frászt hoztad rám!
- Talán ha nem ordítod le a fejemet egy semmiség miatt, akkor nem ájultam volna el! Talán te nem tudod, de a stressz igenis megárthat!
- Még szerencse, hogy nem emiatt ájultál el!
- Akkor mégis miért?
- Azért, mert hamarosan lesz még egy gyerekünk! - hirtelen fel sem tudtam fogni amit mondott. Igazából az első pillanatban még azt hittem totál bolondnak néz.
- Várnál egy percet, nemigazán fogtam még fel, amit az előbb mondtál. Mond csak, te totál hülyének nézel? Ha ezzel akarsz bocsánatot kérni, akkor csak közlöm veled, hogy nagyon rossz úton jársz!
- Nem, hidd el, hogy igazat beszélek. Nézd meg ezt! - erre felmutatott egy képet, amiből már kivehető volt a baba alakja. Őszintén, madarat lehetett velem fogatni. Jobbkor nem is jöhetett volna ez a gyerek. Talán Haruto végre felfogja, hogy Naoki már rég nem az életem része. - Sajnálom, hogy így viselkedtem veled. Tudom, hogy félreértettem a dolgokat és valójában nem is akartál beszélni Naoki-val csak a munka miatt.
- Ugyan, már nincs jelentősége. Haruto, nem akarsz hazamenni Nagomi-hoz? Én meg leszek itt egyedül is.
- Nem szeretnélek egyedül hagyni, az apám el lesz addig a fiúnkkal.
- Te is tudod, hogy ő nem tudja lenyugtatni, ha egyszer bepörög, akkor csak te vagy én tudjuk lenyugtatni. Menj csak haza, holnap majd kiengednek a kórházból és majd akkor találkozunk. - végül is sikerült meggyőznöm őt és inkább hazament. Én pedig egyedül maradhattam a gondolataimmal. Igazából nagyon örültem ennek a babának, másrészről kicsit aggódtam is, nehogy Haruto megint bekattanjon. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy odakint esik a hó. A télben pont ezt szeretem a legjobban. A hó esik, kint fagypont van, ide bentről viszont csodaszép a kinti táj. Kimásztam az ágyból és az ablakhoz mentem, majd kicsit kinyitottam azt és hagytam, hogy a hűvös levegő kicsit megcsipkedje a bőrömet.
- Riko? - hallottam meg egy nagyon is ismerős hangot, mire az összes vér kifutott a testemből.
- Naoki? - ijedten megfordultam és valóban ő volt az. Hihetetlen, hogy szinte alig változott valamit az arca, mégis sokkal férfiasabb lett. Fekete öltönyt viselt és egy csokor fehér rózsát szorongatott a kezében.
- Mai mesélte, hogy rosszul lettél, ezért gondoltam megnézem, hogy vagy.
- Mióta vagytok ti beszélő viszonyban? - kérdeztem, miközben becsuktam az ajtót és az ágyra ültem.
- Na jó, igazából én hívtam fel őt, hogy megkérdezzem mi van veled, mert nem jöttél el ma!
- A telefonban megmondtam, hogy ma dolgom volt. Különben sem kellett volna idejönnöd. Tudod, hogy Haruto milyen.
- Szóval még együtt vagytok? - nos igazából elmondhattam volna kerek-perec, hogy már a felesége vagyok, illetve már van egy közös gyerekünk, de valahogy mégsem volt hozzá bátorságom.
- Igen, még együtt vagyunk! Natsumi mesélte, hogy már nem vagytok együtt!
- Miután kimentem Amerikába, mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot! Valahogy úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejem. Egy igazi vesztesnek éreztem magam, amiért abba kellett hagynom a kosarazást. Viszont kaptam egy edzői állást az egyik újonnan alakult kosárcsapatnál, így visszajöttem! - egyszerre sajnáltam őt és örültem is neki, amiért végül mégsem kellett teljesen lemondania a kosárlabdáról. Mindig is tudtam mennyit jelent ez neki.
- Na és csak ezért jöttél vissza? - ezt meg miért kellett mondanom? Hát persze, hogy csak ezért....vagy mégsem?
- Igazából volt egy másik oka is! - leült mellém, majd az ölembe tette a csokrot. A szívem kihagyott jó pár ütemet, mikor újra ott ültem közvetlenül mellettem. Összeszorított fogakkal vártam, hogy mégis mi oka lehetett még visszajönni ide. - Riko, nagyon hiányoztál! Próbáltalak elfelejteni, de ez egyre csak nehezebb lett. Tudom, hogy kicsit későn jöttem vissza, de ha már itt vagyok, nem mondok le ismét rólad! - Hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Szóval még tényleg szeretem engem? Miért nem volt képes elfelejteni? A fenébe, hiszen az nekem se sikerült!
- Na és ha azt mondanám, hogy én már valaki másé vagyok?
- Tudom, hogy együtt vagytok Haruto-val, hisz az előbb említetted. Azonban azt is tudom, hogy engem is szeretsz még.
- Ez hülyeség!
- Pedig mikor a szemedbe nézek, teljesen mást látok! Riko, tudom nagyon elszúrtam, mikor újra összejöttem Natsumi-val, már én is tudom, hogy hülyeség volt.
- Naoki, kérlek hagyd ezt abba, mert a végén még meg fog szakadni a szívem! Értsd meg, én Haruto barátnője vagyok és pont! - erre a nadrágjának a zsebéből előhúzott egy gyémántgyűrűt és a kezembe nyomta.
- Akkor legalább ezt tartsd meg és ha eldöntötted, hogy Haruto-val maradsz, vagy velem, csak akkor legyen ez az ujjadon! - felállt majd kisétált a szobámból. Borzasztóan éreztem magam, mert két tűz közé szorított. A fenébe is, miért kellett visszajönni és megint összezavarnia. Pedig én naiv még azt hittem végre normális életem lehet, erre tessék, ez történik velem. Persze nem hibáztathatom ezért Naoki-t, elvégre nem tett ő semmi rosszat azon kívül, hogy kvázi megkérte a kezemet, hisz már az elején el kellett volna neki mondanom, hogy már Haruto felesége vagyok, ráadásul most várom a második közös gyerekünket. A probléma ott kezdődik, ha ezt mégis elmondanám neki azzal nemcsak az ő szívét, de a sajátomét is ripityára törném, ugyanis én még mindig szeretem őt! Tök igaza volt abban, hogy nem tudtam őt elfelejteni és igazság szerint nem is nagyon akartam. Azt hiszem ez az éjszaka hosszú lesz számomra, hiszen jó sok mindenen el kell majd gondolkozzak.
Másnap reggelre kitisztult minden és már tudtam mit fogok válaszolni Naoki-nak. Eleinte nem voltam benne biztos, de most már igen. Viszont előtte még volt egy fontos feladatom, mégpedig lehordani Mai-t, amiért így bekavart a dolgomba. Szerencsére a doki már hazaengedett. Haruto és Nagomi nem voltak már otthon, mert előbbi edzésre ment, utóbbit pedig Haruto vitte oviba. Így legalább egy felesleges félreértést fogok elkerülni. Írtam üzenetet Mai-nak, hogy sürgősen jöjjön át. Ez a sürgős számára nem volt olyan sürgős, mert röpke egy órát vártam, mire végre megérkezett.
- Bocsi, hogy késtem de Suji totál lefoglalt! - Suji Mai pasija már kb egy éve, de még mindig nem jutottak el oda, hogy házasság legyen a dologból. ja és amúgy a srác Haruto és Naoki barátja.
- Elárulnád, hogy mégis miért kellett elmondanod Naoki-nak, hogy kórházban vagyok?
- Miért, most mit kellett volna mondanom, talán hazudjak neki?
- Igen, bármit mondhattál volna, csak ne azt, hogy rosszul lettem!
- Csak azt ne mond, hogy meglátogatott! - én válasz helyett, csak felmutattam neki Naoki-tól kapott jegygyűrűt.
- Többek között azt is! Igen, ahogy látod Naoki képletesen megkérte a kezemet!
- Még úgy is megkérte a kezedet, hogy tudta Haruto felesége vagy?...Riko, ugye elmondtad neki, hogy Haruto felesége vagy?
- Nos, nem egészen. - húztam el a számat.
- Na és ebből mégis, hogy a fenéből akarsz kikecmeregni?
- Könnyen, már el is döntöttem mit fogok mondani Naoki-nak, mert szeretném ezt a dolgot végérvényesen befejezni!
- Ez a beszéd kis anyám, akkor menj és mond meg neki a magadét! - miután átöltöztem írtam üzenetet az érintettnek, hogy jöjjön ki a térre, hogy elmondhassam hogyan döntöttem. Nem lepődtem meg, mikor Naoki ismételten öltönyben jelent meg, ami ismét fantasztikusan állt rajta.
- Riko, szóval döntöttél?
- Igen, elég sokat gondolkoztam ezen, de ezt vissza kell, hogy adjam! - a kezébe ejtettem a gyűrűt, mire ő csalódott ábrázattal meredt rám.
- Szóval Haruto-val maradsz igazam van?
- Igen, igazad van. De abban is igazad van, hogy még mindig szeretlek téged Naoki! Ha nem lennék Haruto felesége, akkor akár már holnap a feleséged lennék!
- Szóval akkor ti már összeházasodtatok? - bólintottam egyet, miközben igyekeztem elérni, hogy ne sírjam el magam.
- Tudom, hogy amit most tenni fogok az őrültség és normális esetben utálnám is magam ezért, de ebben az esetben nincs más választásom! - közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy ezt nem szabadna, egyszerűen csak megtettem. Naoki a derekamra csúsztatta a kezét és közelebb rántott magához, nem szakítva meg a csókunkat. Azt hiszem erre volt most a legnagyobb szükségem. A szürke hétköznapokba egy nagyon kicsi színt vinni. Naoki lett a szín, amire most szükségem volt.
- Riko, hiszen azt mondtad Haruto-val...- húzódott el tőlem.
- Igen, de ez nem jelenti azt, hogy már nem szeretlek téged. Ha lehetne most az egész napot veled tölteném és ezerszer is elismételném mennyire szeretlek téged Naoki!
- Akkor mire vársz? Talán egy kis kegyes hazugság nem érné meg neked, ha azzal végre együtt lehetnénk? - elővettem a mobilomat, majd írtam egy üzenetet Mai-nak, ha Haruto kérdezné hol vagyok, hazudja azt hogy nála pihenek. Miután ezt megtettem Naoki a karjába vett és egy közeli motelbe vitt. A tulajdonos először azt hitte házasok vagyunk, így Naoki inkább letett a földre, nehogy baj legyen belőle.
- Naoki, én ebben még mindig nem vagyok biztos, hiszen mi még sosem...
- Csak élvezned kell, semmi több! - A karjába kapott ismét, majd finoman az ágyra rakott. Először az öltönyét rángattam le róla, majd utána az ingét is. Az ajkaink közben vadul falták egymást, míg Naoki-nak is sikerült lerángatnia rólam a ruhámat. Bevallom kicsit kényelmetlen volt előtte meztelennek lennem, de fűtött a szenvedély, amit Naoki iránt éreztem. Teljesen össze voltam zavarodva és miközben minden egyes percét kiélveztem az éjszakának, mardosott a bűntudat. Hiszen mégis Haruto felesége vagyok, ráadásul van egy fiúnk is. Nem tehetem ezt velük.
Másnap reggel még mindig bennem volt a bűntudat, ám mikor a mellettem halkan szuszogó Naoki-ra néztem, nem tudtam és nem is akartam megbánni amit tettem. Valahogy a lelkem legmélyén még mindig fontos volt és lesz is nekem. Vissza akartam aludni, de ekkor megszólalt a mobilom. Legnagyobb pechemre Haruto volt az.
- Drágám, mi történt? - suttogtam a telefonba, nehogy Naoki felébredjen.
- Riko, azonnal haza kell jönnöd! - a hangja remegett, mintha sírt volna.
- Mi történt? Valami bajod esett?
- Nagomi eltűnt, sehol sem találom! - az összes vér kiszaladt a testemből. mégis hova a fenébe tűnhetett a fiam! Azonnal magamra kapkodtam a ruhámat és már indultam is volna, ha Naoki nem kapja el a csuklómat.
- Hová mész? - kérdezte, miközben a szemei még csukva voltak. A francba, ő nem tudja, hogy van egy fiúnk Haruto-val.
- El kell mennem, nagyon sürgős dolog. Sajnálom Naoki! - kirántottam a kezem, majd rohantam is kifelé. Hívtam egy taxit és már mentem is. Nagyon féltem, hogy valami baja esik a fiamnak. Miután megérkeztem, rögtön berohantam a házba. Haruto ott térdelt a nappali közepén és zokogott. Utoljára akkor láttam őt ilyennek, mikor Naoki meg én balesetet szenvedtünk. - Haruto, ugye mond, hogy csak azért mondtál ilyet, mert azt akartad, hogy hazajöjjek? - térdeltem le mellé és magamhoz öleltem.
- Olyan ostoba vagyok, nekem kellett volna vigyázzak rá! Meg se érdemlem, hogy az apja legyek!
- Ilyet ne is mondj. Nálad jobb apát el sem tudnék képzelni neki! Nyugodj meg oké? Együtt majd megoldjuk és megtaláljuk a fiúnkat! - persze most még nyugtatom. De ha kiderül, hogy amíg a fiúnk eltűnt, én Naoki ágyát melegítettem, bele sem merek gondolni mi lesz akkor. A legfontosabb viszont az, hogy előkerüljön a fiam.