2.rész

"Úgy teszek, mintha erős volnék, de szeretném elmondani neked, hogy köszönöm"(Yamapi: Loveless)

 Fertőtlenítő illat csapta meg az orromat. Lassan kinyitottam a szememet, mert az sehogy, sem akart csukva maradni. A szobám helyett azonban csak fehér falak fogadtak. Körbenéztem és csak annyit láttam, hogy két függöny, az ágyam mindkét oldaláról eltakar engem. Óvatosan, kidugtam, a kezemet a függöny mögül és egy gyengéd érintés, megbizsergette a testemet.

- Riko Chan végre felébredtél! Már nagyon aggódtam miattad!

- Haruto Kun? Mégis mi történt? Nem emlékszem semmire.

- Visszamentem, hogy megnézzem hazamentél e már. Mikor odaértem, láttam, hogy mozdulatlanul fekszel a földön. Behoztalak a kórházba és megkértem a bátyámat, hogy vizsgáljon meg téged. Belázasodtál és ettől lettél rosszul. Az anyukád megkért, hogy maradjak még itt, ameddig csinál neked reggelit.

- Egész éjszaka itt voltál mellettem?

- Igen. Csak nem hagyhattalak magadra ilyen állapotban! - A másik kezemmel elhúztam a függönyt és csak akkor láttam, meg hogy Haruto nem aludt egy percet sem. Ezt a sápadt arcáról és a folytonos pislogásáról könnyen észrevettem. Igyekeztem elmosolyodni, mert még véletlenül sem akartam azt, hogy aggódjon miattam. Bevallom, azért kicsit jól esett, hogy ennyire fontos vagyok egy fiúnak.

- Köszönöm Haruto Kun, de most inkább haza kellene menned, hogy pihenj egy kicsit. A bátyád orvos?

- Igen. Az apám ennek a kórháznak az igazgatója, a bátyám, pedig a főorvos, szóval hozzá bármilyen kényes üggyel, fordulhatok.

- Már értem, miért akarsz te is orvos lenni. Biztosan nem könnyű, ha olyan sokat várnak el tőled a szüleid.

- Csak az apám. Az anyukám meghalt, mikor 6 éves voltam. Viszont, én találtam ki, hogy orvos akarok lenni, az apám rám bízta a döntést.

- Milyen mázlista vagy. Bezzeg az enyém, mindenképpen azt akarja, hogy olyan munkám legyen, amivel sok pénzt kereshetek, mert be kell segítenem, a pénzkeresésben. Ezért is szoktam hegedülni. Ha valahol fellépek, azért általában pénz is kapok.

- Nem kéne ennyi terhet magadra venni. Szerintem fontosabb dolgokkal kellene törődnöd, mint a barátokkal lenni, vagy szerelmesnek lenni! - ha elmondhatnám neki, hogy mennyire szenvedek attól, amit Naoki mondott nekem tegnap, azzal csak megbántanám az érzéseit és ezt nem akarom.

- Talán igazad van. Figyelj komolyan haza kell menned, hogy pihenhess. Ma úgysincs iskola, szóval most azonnal menj haza világos?

- Értettem főnök. Ugye megígéred, hogy addig nem keveredsz semmiféle bajba?

- Igen persze. Köszönöm még egyszer!- rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott, majd elhagyta a szobát. Én ásítottam egyet, majd felvettem az ágyam mellé kitett ruhámat. Miután kész voltam vele, úgy döntöttem szívok egy kis friss levegőt. Ezt mások szökésnek nevezik, én viszont csak egy ártalmatlan kiruccanásnak. Észrevétlenül kiosontam, majd egyenesen a kosárpálya felé vettem az irányt. Na nem azért, mert Kamiya Naoki a hétvégéket mindig gyakorlással tölti, hanem mert ott felejtettem a naplómat. Kicsit gyerekes dolog az én koromban naplót vezetni, de muszáj kiadnom magamból, a felesleges feszültséget, örömöt, vagy bánatot. Minden abban van, többek között az is, hogy mennyire bolondulok Kamiya Naoki - ért. Ha bárki beleolvasna, az elképesztően kínos és gáz lenne. Út közben magamba szívtam, a nyirkos levegő illatát. Imádom a reggeleket, mert ilyenkor minden virágon ragyognak a harmat cseppek, és a fű sem olyan száraz, mint szokott lenni. Minden olyan gyönyörű volt. Ahogyan a kosárpályához értem, megláttam, ahogyan Kamiya Naoki a barátaival beszélget. Nem szokásom hallgatózni, de most belém bújt a kisördög.

- Naoki, akkor tényleg ajánlatot kaptál, hogy az érettségi után az NBL tagja legyél?

- Igen. Tegnap megkerestek és felajánlották, az egyik szabad helyüket.

- Mégis, hogy sikerült ezt elérned? Hiszen az a legjobb kosárcsapat, szinte az egész világon.

- Az titok! Úgyis megfogjátok tudni, ha itt az ideje. Előtte meg kell köszönnöm, annak az őrangyalnak, aki segített nekem. A kezeim elkezdtek remegni. Lehetséges, hogy a cikkem miatt keresték meg őt? Na azt már nem! Tegnap világosan közölte velem, hogy nem kér a segítségemből, szóval inkább ne köszönjön meg semmit sem. Láttam, hogy a fiúk elmennek, gyorsan a falhoz húzódtam, de pechemre az egyik nekem jött és elestem.

- Shirakawa San, te meg, hogy kerülsz ide? - Kérdezte Shuji Naoki, másik igazán jó barátja.

- Én csak... Viszlát! - gyorsan fejet hajtottam, majd elkezdtem az ellenkező irányba futni. Mikor hátranéztem, láttam, hogy Naoki fut utánam. Igyekeztem gyorsabb lenni, de végül mégis csak utolért engem.

- Állj meg kérlek! - gyengéden elkapta a karomat, majd maga felé fordított.

- Mégis mit szeretnél? Szerintem tegnap már eleget mondtál! Sajnálom amit tettem, de nem is engedted, hogy megmagyarázzam a dolgokat.

- Tudom és ne haragudj! Különben is neked hála, bekerültem egy igazán elismert kosárcsapatba.

- Ennek nagyon örülök, de most tényleg mennem kell! - próbáltam elmenni, de ő továbbra sem engedett el.

- Ezt legalább fogadd el! - a kezembe nyomott egy kis piros dobozt, mire én zsebre vágtam.

- Köszönöm, de igazán nem kell megköszönnöd.Most mennem kell! - elengedtem a kezét, majd hazafutottam. Annyira kínos volt ez az egész. Ahelyett, hogy kedves lettem volna vele, inkább úgy tettem mintha nem is érdekelne az egész. Mégis, hogy lehetek én ekkora hülye. Elkezdtem keresni a lakáskulcsot, mikor eszembe jutott, hogy mindenem a kórházban van. A homlokomra csaptam, majd leültem a küszöb elé.

- Csak nem zártad ki magadat? - mikor felnéztem, Naoki ott állt előttem és csak mosolygott.

- Nem, a kórházban maradt a kulcsom és most nem tudok bemenni.

- Miért voltál te kórházban?

- Tegnap kicsit túl sokáig álltam az esőben és rosszul lettem, de Asou Kun arra járt és segített nekem.

- Miért segített neked Haruto? A végén még féltékeny leszek! De várj, ugye mikor elmentem te hazamentél és nem maradtál ott egyedül az esőben?

- De igen ott maradtam. Kicsit megdöbbentett, hogy így kikeltél magadból, de már semmi bajom, szóval nem kell aggódni.

- Már, hogy ne aggódnék? Hiszen mégis csak miattam történt ez. Na gyere, visszaviszlek a kórházba.

- Nem kell. Azért jöttem el onnan, mert nem éreztem ott jól magamat. 

- Akkor legalább gyere át hozzám, ameddig nem ér haza az anyukád.

- Tessék? De miért?

- Hogy ne ülj itt egyedül. Ott majd felhívhatod az anyukádat, hogy ne aggódjon érted. Na gyere már! - felém nyújtotta a kezét, én pedig félénken ugyan, de megfogtam és így indultunk el a házához. Bevallom, a legvadabb álmaiban sem gondoltam, hogy egyszer Kamiya Naoki és én kézen fogva fogunk sétálni. Nagyon kellemes volt. A háza, alig néhány méterre volt a házunktól. Miután megérkeztünk, bementünk, majd a kanapéra ültem.

- Maradj itt, én csinálok egy teát, mert látom, hogy dideregsz! - én kissé elpirultam, majd bólintottam egyet. Ahogyan körülnéztem, láttam sok képet a családjáról, a húgáról és az anyukájáról, de egy valakiről hiányzott a kép, ez pedig Naoki apja.

- Kamiya Kun, mi van az édesapáddal? - kérdeztem kissé bizonytalanul, nehogy megbántsam.

- Mikor anyám terhes volt a húgommal, lelépett az anyámmal, meg a teljes vagyonunkkal. Azóta elég nehezen élünk meg, de szerencsére, az anyám új férje egy vállalat tulajdonosa, ami szponzorálja az ARCS -t. Úgy, hogy az anyagi gondjaink megoldódtak.

- Az én apám is elhagyott minket. Az ő indoka egyszerűen csak az volt, hogy kevesellte a pénzt, amit az anyám keresett. Azóta a színét sem láttam, de nem is nagyon bánom.

- Tessék itt van a teád! - felém nyújtotta a bögrét, én pedig belekortyoltam.

- Kicsit kényelmetlenül érzem magam. Még soha nem voltam egy fiú lakásán se. Olyan furcsa érzés.

- Nem kell aggódnod. Azért hoztalak ide, hogy tudj pihenni. Egyébként írj egy üzenetet  mamádnak, hogy nincs bajod és ne keressen a kórházban - felém nyújtotta a telefonját, én pedig bepötyögtem az anyám számát, majd írtam neki egy üzenetet.

- Köszönöm Kamiya Kun!

- Nem én köszönöm. Egyébként megnézed végre az ajándékot, amit neked vettem?

- Igen persze - elővettem a dobozt, majd felnyitottam. Egy gyönyörű ezüst karkötő volt benne, amiről egy apró hegedű lógott le. A két ujjam közé vettem a hegedűt, majd elmosolyodtam.

- Honnan tudtad, hogy hegedülök?

- Hallottam, mikor felléptél legutóbb a bevásárló központban. Én már régóta figyellek téged Shirakawa Riko.

- Mi vagy te valami kém?

- Nem csak, ha valaki érdekel téged, arról szeretnél minél többet megtudni nem igaz?

- Még, hogy én érdekellek téged? Ugye ez most valami vicc?

- Ha az lenne, akkor most nem ülnél itt szemtől szembe velem. Sajnálom, hogy miattam sírnod kellett. Egy olyan szép lánynak mint te, nem áll jól a sírás.

- Én most tényleg nem tudom, hogy mit mondjak.

- Nem kell mondanod semmit. Sőt ha szeretnél, akkor haza is kísérlek, az anyukád már biztosan vár téged.

- Igen, de nehéz elfelejteni, amit mondtál nekem.

- Tudod, van valami, amit még a szavaknál is nehezebb elfelejteni! - gyengéden felhúzott, hogy egy magasságban legyünk, majd egy csókot nyomott az ajkaimra. Én nem ellenkeztem. Ez volt életem első csókja, de egyáltalán nem bántam meg. A csók közben úgy éreztem, mintha pillangók repdesnének a gyomromban. Boldogság öntötte el az egész testemet. Remélem, hogy ez az egész nem csak egy álom, amiből fel kell majd ébrednem, mert Kamiya Naoki csókját nem adnám oda senkinek!